Miamona irkál: Keményen lágy

Egy kreatív feladat margójára született...

Keményen lágy

Keményen lágy. Csak így, ennyi. Ennyit mondott rólam a minap nyolcéves fiam, amikor megkérdezték tőle az iskolában, hogy milyen az anyukád. Keményen lágy. 

Most, hogy így elnézem magam a tükörben, és azon túl is, valóban… Nagyanyám köszön vissza rám. Keményen lágy. A karácsonyi süteményei, melyen katonásan állt a hab, mégis lágyan omlott szánk befogadó melegébe. Szigorú rakott szoknyáihoz mindig társult némi fodor, púderszín, tetején a szoknya szigorú blézer társával. Parfümjének első pillanatra szúrós szaga, majd ha az orr megszokta, otthonosság és biztonság illata elegyedett a nyári mezők szertelenségével. Tartása mindig precíz, szinte már merev, ami azonban unokái, barátai, családja láttán azonnal kedvességbe hajlott. Arcának szilárd vonásai, melyeket meglágyítani csak szemének őszinte mosolya tudott. A szavak, melyekkel nagyapámat és mindenki mást is célba vett, és talált, melyeknek végére, mint elkésett tanuló a névsorolvasásról, mindig az utolsó előtti pillanatban pattant helyére egy fiam. Így hívott mindannyiunkat, lányokat, fiúkat egyaránt.  Vidd mán le a szemetet…, fiam. Abban a fiamban, még így keményen is annyi lágyság volt, aminek nem lehetett ellenállni. Soha, egyetlen szóval sem emlékszem, hogy mondta volna bárkinek, szeretlek, mégis mindenki tudta hányadán áll a mamussal. Mamuska, ez a fiú már megint rossz jegyet hozott az iskolából - mondta bátyám kajánul az öcsémre sandítva, s mindkettő kapott egy kokit a fejére, majd egy-egy valódi barackot, hogy a vitamin helyre tegye a dolgokat. Ugye kijavítod, fiam?  – kérdezte az egyik irányba; S, ugye, te meg nem árulkodol többet, fiam? – intette bütykösen is szerető ujjával a másikba. A fiúk pedig boldogan majszolva bólogattak.

Nagyanyámnak nem kellett prakker, hogy unokáit jó magaviseletre bírja. Szemének villanásából tudtuk, mikor tehetünk rá a rosszaságra még egy lapáttal, s mikor volt ennyi az annyi. Keményen lágyan terelt minket a felnőtt lét felé, s ugyanígy egyengette kapcsolatait is. Még Istennel is úgy bánt, ahogy szerinte éppen megérdemelte. Reggeli, ágyszélén ülős, durva anyagú, tarka virágokkal borított hálóinges imádkozásai során kezeinek kulcsolásából megmondtuk, hogy áll épp Az Öreggel. Lazán, kényelmesem, jólesően fonta ujjait, mint akik soha el nem váló ölelkezésbe kezdtek, ha minden derűs volt. Ha az imádság elnyerte jutalmát, a szavak, kérések, óhajok és sóhajok meghallgatásra találtak. Ha viszont a bütykök fehéren, mereven álltak ki, az ujjakat szorosan elnyelte a tenyér, akkor tudtuk, hogy baj van, és hogy a reggeli habos kakaóra tovább kell várnunk.

Hát ilyen lettem, ilyen lennék én is, így lát a fiam?! Keményen lágynak. Homlokom zord, apró ráncokba szalad a gondolatra, két kezem egy pillanatra ökölbe feszül, majd ellazul. A szám nem mosolyog. Csak a szemem. A büszkeség mosolya ez. Köszönöm..., fiam!