Barbara Constantine: Tom, kicsi Tom

Ahol Isten elvesz, ott mindig ad is. – tartja a mondás. Csak hogy sajnos ez visszafelé is igaz... Ahol ad, ott is el is vesz. Például hatalmas cickókat ad egy kislánynak, de észt törődést azt már nem. Ad egy picinyke magot a hasba, aki kikel, de a rendes tetőt, megélhetést megvonja. Így lehet, hogy Tom, kicsi Tom egy ütött-kopott lakóautóban él az anyukájával Joss-szal, és krumplit, répát, paradicsomot, almát no meg petrezsejmet lop, szigorúan így, pontos jével. Ül a furcsa szomszédok háza alatt, akik magázzák egymást, és akkor is udvariasak, amikor éppen veszekednek, és titokban nézi velük a tévét.

Marie-Aude Murail: Lakótárs kerestetik!

Az úúúgy volt, hogy vágytam valami rövidebb olvasmányra, úgyhogy jól megkérdeztelek titeket, ti pedig ajánlottatok jobbnál jobbakat – ezúton is köszönöm! Szemezgessetek ti is, nekem jó kis listám lett, amivel elleszek két hosszabb kaland között.

Aztán meg aaaz volt, hogy Alexa egyik ajánlására gúglizva, megláttam Marie-Aude Murail nevét, és nagyon ismerősen csengett! Nem véletlenül, hiszen, Oh, boy, hogy is felejthettem el, hogy én már olvastam tőle. Úgy fogalmaztam meg anno, hogy érzelemdús, bohókásan megható, és ennél jobb most sem jut eszembe, mert ez telitalálatosan bingó erre a könyvére is! És ezzel szerintem minden zemberke egyet fog érteni, aki olvassa.

E-ZAZ-A-Nap!

Miről is írhatnék, így február 14-én, Valentin-napon, mint a szerelemről. A szerelemről, amit úgy hívnak, hogy francia nyelv. A szerelemről, amit úgy hívnak, zene, s amit összefoglalóan, számomra úgy hívnak: ZAZ!

Jó pár éve fedeztem fel, egy kedves ismerős ajánlására a zenéjét, s őt magát, és azóta töretlen a rajongásom. Akkor, amikor még a dalszövegeket bújtam, hogy a szemem majd beletört a követésébe, és akkor még a nyelvemig el sem jutott, álmomban sem merült volna fel, hogy: 

1. felköltözök Budapestre, 

2. eljutok egy Zaz koncertre. 

Anna Gavalda: Billie

„Nincs szerencsecsillag. Nincs égbolt. Nincs Isten, Csak mi vagyunk ezen a kurva égitesten, senki más, már vagy ezerszer elmondtam neked.”

Igen, már vagy ezerszer el, én mégis újra meg újra akarom hallani Anna Gavalda szájából, mert úgy, ahogy ő mondja, nem mondja senki más… Valahányszor tőle olvasok, kicsit olyan érzésem van, mint azoknak az állatoknak lehet, akik a meg-megcsillámló homokba hemperegve igyekeznek megtisztulni és védőréteget vonni a bőrükre. Először marhára fura érzés, szúr, dörzsöl és horzsol, aztán a fájdalom később sem múlik el, csak valahogy már jól esik, mert érzem benne az életet...

Émile Ajar: Salamon király szorong

Salamon király, azaz Salomon Rubinstein túl van már a nyolcvanon, de haja színén kívül semmi más nem változott; tartása a régi, mint ahogy makulátlan eleganciája és élni akarása is. Jósnőhöz jár, hogy megtudja, mit tartogat még számára a jövő, vadonatúj fogsort csináltat, amivel a halál fertályába haraphat. A valaha élt, híres „nadrágkirály”, ma már SOS lelkisegély-szolgálatot üzemeltet lakásán. Megrögzötten hisz az emberekben, és fontosnak tartja történetüket. Nem az ismert emberekét, hanem a nevesincs, szürke arcokét, akik valaha éltek, szerettek, sírtak, nevettek, szorongtak, majd meghaltak, elmúltak, látszólag semmilyen nyomot nem hagyva maguk után. Hát pont értük, miattuk gyűjti Salomon úr a réges-régi képeslapokat, réges-régi randevú időpontokkal, helyszínekkel, melyek azóta már átalakultak, ledózeroltattak...

Jean huszonöt éves. Két lábon járó, autodidakta „enciklopédia”. Pofázmánya egyszerre régivágású, és marcona. Egyszerre idézi egy letűnt kor diadalát és mocskát. Egyszerre bizalomgerjesztő és pofozhatnékot kiváltó. Elkötelezett tisztelője és védője mindennek, ami kihalófélben van, így az egész rohadt emberiség ott csücsül a vállán. Salamon király bölcsen és azonnal észreveszi mindezt, ezért is fogadja fel Jeant, hogy álljon a szolgálatába. Öreg testben fiatal lélek, fiatal testben öreg lélek?

Anne-Laure Bondoux: A Time of Miracles/Csodák ideje

Anne-Laure Bondoux neve ezennel felkerült a listámra, azok közé a szerzők közé, akiktől biztos, hogy szeretnék még olvasni. Mi kell egy igazán szívettépő, és egyszerre szívet melengető történethez? Két dolog: egy naiv, gyermeki narrátor, és a csupasz, rideg valóság. Pottyants egy gyermeket, ennek a rút valóságnak a közepébe, és nem győzöd majd aggodalommal, könnyel és időnként, ha szerencséd van, mosollyal...

 "In life there are so many promises never kept..." 

Patrick Modiano: Éjfű

 „(...) az idő lüktet, kitágul, majd ismét mozdulatlanná dermed, és fokról fokra olyan szabadságérzettel tölt el, mintha megérintenénk a végtelent; amit mások a drogban keresnek, én megtaláltam a várakozásban.” 


Főhősünk, Jean, Párizs utcáit rója, kis fekete noteszével a zsebében, és megpróbálja nyakon csípni a múltat, ami előtte, vagy talán előle szalad, menekül, minden utcasarkon eltűnve, majd újra felvillantva magát. Jean, olvasatomban, egy törékeny, költői, filozofikus, végtelenül érzékeny alkat, akit a múlt éjjelente megrohan. Agya elfeledett szegletéből pókhálók indulnak útnak, egy-egy apró részletet felvillantva. A 60-as években Jean szerelmes volt a titokzatos és szertelen Dannie-ba, aki, feltehetően súlyos ügyekbe keveredett. Jean, most, annyi év után végre szembenéz az igazsággal, hogy ki és milyen volt Dannie és az őt körülvevő számos különös alak...

Marie-Aude Murail: Oh, boy!

Befejeztem az utolsó mondatot, és most teljesen elengedem magam, lehunyom a szemem és csak annyit suttogok:

Anna Gavalda: Édes életünk

Mind elvesztünk valamit. Egy táskát, tele pénzzel, vagy a bizalmunkat egymás iránt. És szerintem mind ledöbbenünk, ha a mai világban (ebben az elcseszettben itt ni), ez az elveszett bizalom visszasomfordál hozzánk. Még ha egy étteremben szunyókál is, késekkel jár - hát persze, hisz sebezhetőbb, mint mi magunk - és furcsa szagú bőrkabátot visel. Egykor kövér volt, de lefogyott. Nem tudta, hogy lépten-nyomon újra őt kerestük, mikor már megint elveszett. Csak tudnám miért veszik el folyton. Talán a nadrágunkhoz kellene láncolni. Igen, az lenne a legjobb. Hogyisne! Hogy egy bódult pillanatunkban lerángassa rólunk, és ott hagyjon minket kiterítve, egyszál, alig valamit takaró bugyiban? Azt már nem! Fenje csak a késeit ránk! Mi addig majd megülünk a sarokban és harapdáljuk a szánk szélét. Araszolgatunk előre a kissámlival, míg ránk nem néz. Kattan a zár, de mi már nem is mennénk sehová. Már nem nyerítünk idétlenül a barátnőnknek a telefonba...

Egy anya "happy endje"

Romain Gary (1914 – 1980)

„Valahol felettünk, körülöttünk kell lennie egy becsületes kéznek, az tartja a mérleget, és a végső mérés szükségképpen pontos, mert az nem lehet, hogy cinkelt kártyával játsszanak az istenek, ha megannyi anyaszív a tét.”

Romain Gary (alias Émile Ajar) már abszolút bizalmat szavazott az Előttem az élettel, így nem volt kérdés, hogy nekem olvasnom kell még tőle, így került kezembe: A virradat ígérete...

Georges Simenon: A kísértetek

Nem érzem túl "jogosnak", hogy értékelést írjak a könyvről, egyrészt azért, mert korábban még semmit nem olvastam Georges Simenontól, másrészt pedig a krimikkel is hadilábon állok. A kulcsszó, ami mégis felkeltette az érdeklődésemet a "pszichológiai" volt. Szeretem megfigyelni a lélek és elme rezdüléseit, lehet az hirtelen vagy lassú folyamat.

Fülszöveg: Léon Labbé kalapkereskedő egy francia kisváros, La Rochelle köztiszteletben álló polgára, aki a boltja ügyeinek intézése mellett súlyosan beteg, a szobájából kimozdulni nem tudó feleségét is odaadón ápolja. Egyedül szabómester szomszédja, Kachoudas sejti, hogy a külvilág szemében megbecsült polgár felelős valójában az egész várost félelemben tartó gyilkosságsorozatért, aminek eddig öt idős hölgy esett áldozatul. 

Labbé sejti, hogy a szabómester őt gyanúsítja, így macska-egér játék kezdődik a két szomszéd között. A gépezetbe azonban homokszem kerül, amikor a hatodik gyilkosság meghiúsul, Labbé rendezett világa pedig kezd felborulni...

Émile Ajar: Előttem az élet

Miért jó gyerekszemmel  nézni a világot?

Arra lettem figyelmes, hogy egymás után veszem le a polcokról a gyerekszemmel írt könyveket. Kicsit elgondolkoztam miért is lehet ez, mi pluszt adhatnak az ilyen irományok... 

Először is ott van ugye a gyermeki tisztaság, őszinteség, ami olykor brutális tud lenni, de nem azért, mert gonosz, hanem mert csontig hatolóan, velőbe maróan igaz. A gyerekek sokszor olyan alapigazságokat fogalmaznak meg, melyeket észrevenniük sem lenne szabad és melyekről mi magunk nem akarunk tudomást venni. Mert az élet magában is tud fájni, hát még az apró, mindennapi szilánkok, melyek lépten-nyomon a talpunkba fúródnak, hiába hordunk cipőt... 

Szóval, ha egy gyermek (vagy gyermeknek álcázott (f)elnőtt) a narrátor, akkor számíthatunk rá, hogy lesznek el- és félreértések, na meg persze jó adag naivitás, de abban biztosak lehetünk, hogy mindig megkapjuk az igazságot, a színtiszta, teljes igazságot, és nem csak egy lekanyarintott szeletkéjét.

Viviane Villamont: Kisdarázs

„Nevetve tűrd, szíved ha fáj, 
Nagy bár a kín, ne kiabálj! 
Törvényünk ez…”

Muszáj pár kérdéssel indítanom:

~Miért, miért hiszik a felnőttek, hogy a gyerekek ostobák? 

~Miért, hogy eredendően bűnösök? 

~Miért, hogy a szüleik kudarcaikért, hibáikért, bűneikért, gonoszságukért, kapzsiságukért nekik kell megfizetni? 

~Miért vetítik ki rájuk ocsmány, sötét énjüket? 

~Miért tiporják el őket, csak mert a szemükben olyan tisztaság fénylik, amit ők már régen elfeledtek? 

~Miért hiszik, hogy ha önmagukat be tudják csapni és kényelmes hazugságba ringatni, akkor ennek majd ők is bedőlnek? 

~Miért nem hiszik, hogy sokkal többet látnak és megértenek a világból, mint mi valaha is fogunk? 

Csupa miért, és sehol egy válasz...

Delphine de Vigan: No és Én

„Mielőtt Nóval találkoztam volna, azt hittem, az erőszak a kiabálásban, az ütésekben, a háborúban, a vérben van. Most már tudom, hogy erőszak a csöndben is van, hogy szabad szemmel néha láthatatlan. Erőszak az idő, ami befedi a sebeket, erőszak a napok kérlelhetetlen láncolata, a visszafordulás lehetetlensége. Erőszak, ami kicsúszik a kezünkből, ami hallgat, nem mutatkozik, erőszak az, amire nincs magyarázat, ami örökre átlátszatlan marad.”

Nyilvánvalóan nem lehet a világ összes hajléktalanját megmenteni, és egy fecske kislány sem csinál nyarat. De mikor olyasvalakivel találkozol, aki megért és elfogd olyannak, amilyen vagy; lógó cipőfűzővel, látszólag értelmetlen, lényegtelen kérdésekkel, furcsa szokásokkal, akkor nem lehet csak úgy szó nélkül továbbmenni. Hiszen ezt keresi mindenki. Ezt a szerelemben, barátságban, házi kedvencben...