Miről is írhatnék, így február 14-én, Valentin-napon, mint a szerelemről. A szerelemről, amit úgy hívnak, hogy francia nyelv. A szerelemről, amit úgy hívnak, zene, s amit összefoglalóan, számomra úgy hívnak: ZAZ!
Jó pár éve fedeztem fel, egy kedves ismerős ajánlására a zenéjét, s őt magát, és azóta töretlen a rajongásom. Akkor, amikor még a dalszövegeket bújtam, hogy a szemem majd beletört a követésébe, és akkor még a nyelvemig el sem jutott, álmomban sem merült volna fel, hogy:
1. felköltözök Budapestre,
2. eljutok egy Zaz koncertre.
Pedig így történt! Amint párom szólt, hogy jön, azt mondtam, nem érdekel mennyi, az se ha a hónapban nem lesznek befizetve a számlák, vagy éhen veszünk, MENNÜNK KELL, mert erősen bakancslistás a kisasszony! És miután az elmúlt nyáron tanúi lehettetek mint váltam őrült koncertjáróvá, kérdéses sem volt, hogy küzdőtéri, azaz álló, azaz táncoló-bulizó-hujjogatós jegyet veszünk a Tüskébe!
Aztán jött a jó magyar szervezésről a hír, hogy igen ám, eladtak egy rahedli jegyet a csűrdöngölőbe, csak hogy egy nemes héttel a koncert előtt megálmodták, hogy állni és ritmusra vonaglani egy koncerten felettébb veszélyes, főleg egy pánik vagy vészhelyzet esetén, ezért csak szigorúan ülni lehet. Mert vészhelyzetben sokkal jobb kezünket-lábunkat-nyakunkat törni a székeken átesve, ez teljesen egyértelmű! :) Na de félre minden rossz érzést, még így is ott a helyünk! Bennem mondjuk volt némi elbizonytalanodás, ami kerek egész öt másodpercig tarthatott, mert válaszul párom benyomta Zazt a lejátszóba, és jó gyerek módjára mentem is készülődni... Majd visszaültem, mert rájöttem, még csak délelőtt 10 van... :)
Egy órával a meghirdetett kapunyitás, és három órával a koncert előtt már odaértünk, és nagyon jól tettük, mert rajtunk kívül még csak 2 csapat álldogált izgatottan. Az idő is kegyes volt, se áznunk, se fáznunk nem kellett. Szorgalmunk jutalma pedig egy-egy, a nulladik sor közepére szóló karszalag volt. Előttünk már csak a VIP sor volt, ahol bizony többen rosszabbul jártak, amikor kiderült, hogy egy-egy VIP-s igencsak nem jó helyet kapott a két szélen, ahonnan aztán tényleg csak a marconának nem, ellenben jámbornak sem nevezhető, (más jelzővel meg inkább nem jellemezném) szekusokat láthatták csak telibe egész este. Egyébként, volt aki megoldotta egy szolid telefonvakuval, hogy arrébb menjenek. A kabátot leadtuk, majd visszakértük, mert a nézőtér jégre épül, kicsit hüccsi volt. :D
Na de félre ezekkel a lényegtelen, apró, az idő markában úgyis elszürkülő kis piszlicsáré részletekkel, a szívünk melegen tartott, na meg az izgalom (vagy a büfében vásárolt jéger? :D). A színpadot egy halvány, átlátszó, fehér függöny választotta el a közönségtől, melyen átsejlett a mindenféle hangszer; még egy nagybőgő is izgatottan várakozott. Aztán alig félóra csúszással, egyszer csak kigyúltak a fények, és alakok, jobban mondva sziluettek jelentek meg a függöny másik oldalán. A függöny egy darabig maradt, majd az este folyamán vissza-visszatért, és rajta történtek csodák. Megelevenedtek Párizs fényei, és a Párizs fényei által elnyomott égbolt, az emberek, meg néztek, mint a moziban, tátott szájjal, gyerekmód.
A második szívlódulásom akkor indult be, amikor először húzták el azt a bizonyos csodafüggönyt, és mögüle előugrott Zaz, az én kis szívemcsücske, a maga teljes kis valójában, a hatalmas, hamisítatlan Zaz-mosollyal a száján, és Zaz-fényekkel a szemében. Egy percig nem merült fel bennem, hogy más lehet élőben, mint felvételen, és igazam volt, vagyis egy kicsit tévedtem, mert méééég sokkal Zazosabb! Energiabomba és szeretetgombóc! Ezzel tudom a legjobban jellemezni a jelenséget, ami ő maga. Ő maga Derű az agymanókból! Együtt él a színpaddal, a közönséggel, a zenekara minden egyes tagjával incselkedik, játszik, érezni, ahogy lüktet közöttük az áram, pattog ide-oda az egész teremben. Zaz olyan, mint egy bakancsos kislány, aki a réten, mezőn futkos és énekel, egy bolygón, ahol nem létezik bánat, bűn, rossz ember és ártó akarat.
Sorjáznak a kedvenc dalok, mögöttünk már mindenki áll, székek ide vagy oda, tombol, francia szavakat kiált a levegőbe. Aki nem tudja a szöveget, annak is mocorog a szája, a keze, a lába, ezt már nem lehet bírni mocannás nélkül! Nem, mert odabent már valami életre kelt, és (kedves Alienként) átveszi az irányítást. Még többet akar, abból, amit hall, lát, érez, gondol!
A kezem még zsiborog, a fejemben még lüktet a zene, a szívem még dobol, amikor a színpad már üres, és én még mindig csak ocsúdok. Hogy ez most megtörtént? velem történt? A válasz, igen! már boldogan halok meg. Persze csak miután jó sokat éltem még! :)
Drága Zaz!
Köszönet mindenért!
Merci pour tout!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése