Én kicsi Momóim

Eric-Emmanuel Schmitt: 

Ibrahim úr és a Korán virágai

Világ Momói egyesüljetek! Mert szüksége van rátok a világnak! Nagy nagy nagy szüksége! És egyre nagyobb! A tisztaságotokra, tisztánlátásotokra, ártatlanságotokra, szeretetetekre, hitetekre és jóságotokra!

Michael Ende: Momo

Most valóban azt várjátok tőlem, hogy szedjem össze a gondolataimat erről az egy csepp kincs parányi könyvről, amiben benne van maga a végtelen történet idő? Bajban leszek, de nosza, próbáljuk meg azért...

Először is, törvénybe iktattatnám, hogy kötelező olvasmány legyen, de ne csak az iskolákban, hanem a felnőtteknek is és úgy általában, minden egyes, önmagát emberi lénynek valló számára. Sőt, talán minden életszakaszban újra elővetetném. Sosem hittem volna, hogy allegorikus, kedves-egyszerűen tanító könyvecskékből akadhat A kis hercegnek párja. Pedig akad. Biztos nem ez az egyetlen, de számomra Michael Ende most majdhogynem felülírta azt is.

De vajon ki is az a Momo?

Émile Ajar: Előttem az élet

Miért jó gyerekszemmel  nézni a világot?

Arra lettem figyelmes, hogy egymás után veszem le a polcokról a gyerekszemmel írt könyveket. Kicsit elgondolkoztam miért is lehet ez, mi pluszt adhatnak az ilyen irományok... 

Először is ott van ugye a gyermeki tisztaság, őszinteség, ami olykor brutális tud lenni, de nem azért, mert gonosz, hanem mert csontig hatolóan, velőbe maróan igaz. A gyerekek sokszor olyan alapigazságokat fogalmaznak meg, melyeket észrevenniük sem lenne szabad és melyekről mi magunk nem akarunk tudomást venni. Mert az élet magában is tud fájni, hát még az apró, mindennapi szilánkok, melyek lépten-nyomon a talpunkba fúródnak, hiába hordunk cipőt... 

Szóval, ha egy gyermek (vagy gyermeknek álcázott (f)elnőtt) a narrátor, akkor számíthatunk rá, hogy lesznek el- és félreértések, na meg persze jó adag naivitás, de abban biztosak lehetünk, hogy mindig megkapjuk az igazságot, a színtiszta, teljes igazságot, és nem csak egy lekanyarintott szeletkéjét.