Émile Ajar: Előttem az élet

Miért jó gyerekszemmel  nézni a világot?

Arra lettem figyelmes, hogy egymás után veszem le a polcokról a gyerekszemmel írt könyveket. Kicsit elgondolkoztam miért is lehet ez, mi pluszt adhatnak az ilyen irományok... 

Először is ott van ugye a gyermeki tisztaság, őszinteség, ami olykor brutális tud lenni, de nem azért, mert gonosz, hanem mert csontig hatolóan, velőbe maróan igaz. A gyerekek sokszor olyan alapigazságokat fogalmaznak meg, melyeket észrevenniük sem lenne szabad és melyekről mi magunk nem akarunk tudomást venni. Mert az élet magában is tud fájni, hát még az apró, mindennapi szilánkok, melyek lépten-nyomon a talpunkba fúródnak, hiába hordunk cipőt... 

Szóval, ha egy gyermek (vagy gyermeknek álcázott (f)elnőtt) a narrátor, akkor számíthatunk rá, hogy lesznek el- és félreértések, na meg persze jó adag naivitás, de abban biztosak lehetünk, hogy mindig megkapjuk az igazságot, a színtiszta, teljes igazságot, és nem csak egy lekanyarintott szeletkéjét.

A másik, amiben pluszt adnak az ilyen művek, az érzelmi töltet. Miért vagyunk hajlamosabbak jobban sajnálni a gyerekeket (és az állatokat)? Miért fájdalmasabb az ő szenvedésüket nézni? Azért, mert nekik jobban fáj, mint felnőtt (vagy ember) társaiknak? Nem... Azért, mert az ő tiszta lelküket sokként éri a bántás, nem értik, nem is érthetik legtöbbször a miérteket, és ahelyett, hogy az őket körülvevő világot, vagy a nekik fájdalmat okozókat utálnák, sokszor önmagukat hibáztatják... és ebbe bele tud szakadni az ember szíve. 
Szőranya-drótanya... 
Ők a legembertelenebb körülmények között is képesek észrevenni és értékelni, hálával fogadni a csöppnyi emberséget. Egy-egy apró gesztust, ami az eltompult felnőttekből már nem vált ki semmit, de nekik új töltetet és reményt bír adni.

Előttem az élet!

Előttem az élet! De vajon milyen élet... Kérdezheti és kérdezi is Momo, aki egyébként Mohammed, és akinek ez az életvidám felkiáltás felér egy feje fölött fenyegetően lengedező bárddal. 

Momo, nincs mit szépíteni a dolgon, kurvagyerek. Rosa mamával, egy kivénhedt prostival élnek egy nagy ház hatodik emeletén. Rosa mama kurvagyerek-bömböldét vezet, azaz befogadja a bánatos örömlányok porontyait, mielőtt rosszabb sorsra jutnának. Momo a legidősebb, ő Rosa mama egyetlen "igaz(i) gyermeke". 
Rosa mama ronda, kövér, mozgásképtelen, beteg, rigolyás, rögeszmés; Momónak a világ! Napról napra éldegélnek Párizs külvárosi olvasztótégelyű fertőjében, egymás mellett, de mind magányban küzdenek démonaikkal.

Furábbnál furább szerzetek veszik őket körül, de Momo világa már csak ilyen. Így fogadta el, ilyennek szereti és ilyennek utálja.

Momo legjobb barátja, egy Arthur nevű esernyő. Nem közönséges ernyő ő, van feje, arca (aztán nincs arca, mert ez ütközik Momo vallásával), van teste, válla, ruhája és ami a legfontosabb van lelke, akit úgy hívnak Momo. Együtt róják a francia negyedeket, bohóckodnak az embereknek egy kis zsebpénzért, és nem értik, hogy őket látva, miért  szorul ökölbe a férfiak keze (szíve) és miért csorog könny a női arcokon, mikor ők  igazán csak szórakoztatni szeretnének. 

Arthur időnként eltörik. Ahogy Momo is. Arthurt ilyenkor újra kell szögezni. Ahogy Momót is. Csakhogy Momo minden kalapácsütést érez. Momo nem hívő, de boldogsággal tölti el, hogy Arthurt este átölelheti. És az is, ha Rosa mama lélegzik. Neki ennyi is elég a boldogsághoz. Egy lélegzetnyi hovatartozás...

Emlékszik még valaki, mikor Tom Hanks (Segítség, felnőttem!) egy éjszaka alatt tíz évet öregszik? Nem nagy szám... Momo is meg tudja csinálni. Egy perc alatt ő négy évet öregszik. 
Hány perc is az élet...?

„nem a betegségek a legnehezebben gyógyítható dolgok”

Ezt Momo már korán megtanulja... mint azt is, hogy nem kell különösebb ok a félelemre, vagy hogy:

„hiába fogadkozik a szegény ember, Isten kezében van a radírgumi” 

és persze az asztal, a rajzlap, a ceruza meg a hegyező is... 

és bizony Momo azt is jól látja, hogy 

„nagyon fiatalon bele kell kezdeni az életbe, mert később elveszti az értékét, és senki vissza nem adja”

És ha már az életet nem lehet visszafelé lejátszani, mint egy filmet, legalább fülön csípni és egy ponton el nem ereszteni, tartósítani próbálja... Persze ez is hiábavaló fáradozás, mert a radírgumi egyre csak mozog, ide-oda, ide-oda, és közben peregnek a morzsalékok...  
És az embereknek nincs más választásuk,

„a végén el is hiszik, amit mondanak, enélkül élni se tudnának”

Nos, valahogy így zajlik az élet Rosa mama bömböldéjében, és azon túl is... Momo pedig mesél, ahogy azt Victor Hugo is tette, és milyen jól tette... 
Hiszen:

„az ember mindjárt a nyomorultakat írja meg, ha van valami mondanivalója”

- Nekünk meg szakadhat bele a szívünk rendesen... 

~Értékelés: 10/9    Egy pont levonás azért, mert néhol kicsit belefáradtam a narrációba, de megint csak sikerült egy szívbemarkoló sorsba belenyúlni, ami kicsit rá is telepedett a hangulatomra, és még egy ideig nem ereszt... De tudnunk kell, hogy élet létezhet és sajnos létezik is így is, ilyen is... 

„Az öntudatlanságot három- vagy négyéves koromban hagytam abba, és néha hiányzik”         

 - Sokszor nekem is...