„Az emberek azért is jönnek, hogy megérintsenek engem. Úgy hívnak: a Történelem Asszonya, mások meg úgy: Idő-Anya. Sokan Madame Tüsszögnek csúfolnak. Mondhatni, közintézmény vagyok. Régebben az élettörténetemet is elmeséltem a látogatóknak. Ez mind igaz? – ámuldoztak. A viasz, feleltem, a viasz nem tudja, hogyan kell hazudni.”
Jártam ott egyszer, még általános iskolai látogatás keretében. Most persze
nehéz volt ehhez a könyvhöz passzintani Brad Pitt vagy James Bond viaszmását.
De eszembe jutott, hogy mennyire élethűnek (ámbár kissé hátborzongatónak) látszottak
ott helyben, amikor viszont fényképen visszanéztem, mindnek földöntúlian fénylő
bőre és hallottian üres tekintete volt.
Emlékszem, hogy jártunk a lenti részen is, ahol London horrorja elevenedett meg, ami
éppenséggel lehetett volna Párizs is, mondjuk az 1700-as években. Kínzókamrák,
szenvedés, halálhörgés. Emlékszem, hogy végigkuncogtuk az egészet...
„Lent, a napfénytől elzárva, a pince sötétjében tartjuk a többi embert, a gyalázatosakat, azokat, akik nem viselkedtek jól. Mindig vannak ilyen emberek. A ma gazemberei összekeveredve a tegnapiakkal. A borzalmak kamrája. Csak tegnap történt, hogy amikor lementem a pincébe, egy fiú, egy cockney fajankó álldogált a fürdőkádjában elvérző Jean-Paul Marat előtt. A sebe még mindig friss, meggyötört testét még szegény Edmond csinálta, és ez a kölyök húsos lepényt majszolt közben.”
Párizs az 1700-as években... Mert a regény ekkor játszódik. Nem fogok
hazudni. Hullanak a fejek rendesen. De mire odajutottam, hogy hullanak, addigra
Kicsit már a szívembe zártam, és nem
tudtam a kezét elereszetni. Tudnom kellett, mi lesz a sorsa, még akkoris,
ha tudtam, a regény, nagyrészben fiktív. Ezt, Edward Carey¸a szerző, egy percig sem tagadja. Tizenöt évébe telt
megírni, és az eseményeknek sokszor csak ködös, megbízhatatlan forrását
találta. Én mégis hálás vagyok, mert az idei évem egyik kedvence, még a forrongó
és hulló fejek ellenére is, ez a könyv lett!
„Felszaladtam az emeletre. Az egyik ablakból néztem, ahogy a bulváron dagad-hullámzik a tömeg, a törött porcelánt javító ezermestertől a patkányfogóig, a vízhordótól az ülőszékhordárig, a tollkereskedőtől a téglakészítőig csak jöttek és jöttek a párizsiak. Micsoda keveréke volt ez az ellentéteknek: liszttől fehérlő parókakészítő inasok lépdeltek fekete szénportól ragacsos szénhordók mellett. És közöttük nyüzsögtek-harsogtak a bulvár lakói: vándormuzsikusok, bábjátékosok, játékárusok, tarka ruhás színészek, egy hatalmas medvét láncon vezető férfi, hegedülő vakok, éneklő gyermekek, táncoló öregek, tűznyelők, kardnyelők, különlegesnél különlegesebb emberek válogatott cirkusza. Ó, itt aztán volt élet!”
Az egész egy áll és egy orr szerelmével, tökéletes összeillésével (már
ami az anatómiát illeti) kezdődik. E két testrész összeéréséből, valami egészen Kicsi születik. Malacfejű, zsebkendő méretű kis vakarcs. Aki
fizikai méretekben nem, ám erkölcsi és minden más méretekben igencsak nagyra
cseperedik. És mi, lelkes olvasók, feszült figyelemmel, izgalommal
követhetjük nyomon. Van része nyomorban, viaszban, lakik konyhában, asztal
alatt, szekrényben, van része még több viaszban és gipszben, mogorva özvegyben, félszeg mesterben, szerelemben, még egy kis viaszban, királyi sarj születésében, tetőn ücsörgésben. Találkozik saját királyi hasonmásával, akinek lépe és szíve lesz. Megismerkedik a magaspompával és a mélyszegénységgel.
A börtönnel, a levágott fejekkel, az elnyűtt cipőkkel, Napóleonnal és egy
mopszlival. És a sor még csak közel sem
teljes...
 |
| Képek forrása: saját |
„Anyámnak nagy orra volt, amolyan római vágású. Az apámnak, legalábbis én később erre következtettem, erős, kicsit felfelé mutató álla volt. Ez az áll és ez az orr minden jel szerint szépen összeillett. (...) Szerelemgyerek voltam. Anyám és apám egymás iránt érzett szerelmének nyomát az én arcom viseli örökre. Merthogy én Waltner-orral és Grosholtz-állal születtem. Önmagában mindkettő figyelemre méltó sajátosság, és nemes karaktert ad a két család vonásainak, ám így összekombinálva az eredmény kissé idomtalan, mintha több hús lenne rajtam ott, mint amennyi járna.”
Kinek ajánlom a könyvet?
~ Annak, aki szereti, ha a csodálatos, olykor kissé rémísztő is.
~ Annak, akit érdekel egy történelmi alak, nem történelemhű élete.
~ Annak, aki szereti a viaszt.
~ Annak, akit izgalomba hoznak a hulló fejek.
~ És annak is, akit nem.
~ Annak, akit érdekel egy pici nő pici, mégis grandiózus sorsa.
~ Annak, akit érdekelnek a majmok, az 1700-as évekbeli reklámszövegek, akit
érdekel a szabászat, művészet, a királyi családok, a hajzuhatagok...
~ Egyszóval annak, aki szeretne egy magával sodró élményt.
„Már nem bírok az asztalnál ülni, hogy beszedjem a belépti díjat. Túl törékeny vagyok, könnyen eltörhetek. Helyettem mások gyűjtik a pénzt. Francois és Joseph elkészítette a viaszfigurámat, úgyhogy most az posztol az asztalnál. Egyszer-egyszer előfordul, hogy délután lemegyek és letelepedek mellé; a közönségnek nagy mulattságára szolgál, hogy együtt ülünk ott ketten. Mr. Cruikshanket karikatúrára is ihlette a látvány: Madame Tussaud önmaga mellett.”
Én szívem szerint, most visszamennék a panoptikumba, és keresném-kutatnám a jeleket, nyomokat, Marie után. Mert Kicsit így hívták. Marie Grosholtz. Akinek méltó és szórakoztató emléket állít Edward Carey.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése