2021. február 1., hétfő

Rosemarie Eichinger: Esznek-e ​a halottak epertortát?


V
an, akinek a temető a fájdalmak és gyász helye. Van, aki direkt kerüli. Van, aki szeret bolyongani bennük, beszívja a múlt illatát, idilli, természetben gazdag parknak tekinti. És van, aki ott él... És a hangsúly az él-en van!  


„Emma szereti a temetőt. Itt érzi otthon magát. Apja ássa a sírokat, ő az égnek meredő sírkövek közt játszik. Ez így van, amióta az eszét tudja. Ma már persze nem játszik olyan gyakran. Vagy legalábbis nem úgy. Mégiscsak Betöltötte a tizenkettőt! Többnyire keres magának egy nyugodt helyet, olvas, rajzol, vagy a Nintendóval játszik.”

 

Amilyen kis falatka ez a könyv, annyira tele van szeretettel és élettel. Emma és édesapja, Severin Blume, kettesben tengetik hétköznapjaikat. Lakhelyük egy temető, amit mindketten úgy ismernek, mint a tenyerüket, és bármilyen furán is hangozhat, mindketten szeretnek. A sors kergette őket oda, jobban mondva Emma édesanyjának halála, de ha már így esett, ők úgy gondolják, pont jól esett...


Emma tizenkét éves, és ahogy az a félárván maradt tizenkét évesekkel lenni szokott, korához képest sokkal bölcsebb. Mindig pirosban jár. Ráadásul a temetőben?! Mint anno a hóhérok?! Micsoda arcátlanság... Gondolhatják egyesek, például a mindig káráló feketeözvegyek. Emma, az osztálytársai szerint darkos furabogár, na de ebben a korban kire ne lehetne rásütni valamilyen irritáló bélyeget. Emmát nem zavarja. Megvan a maga kis élete, a halottak között is... Ő a temető krónikása, kedvenc helye a Goldberg-kripta, és a múltszagú gombgyár. Imád a szűkös kis lakásban élni édesapjával, Severin Blummal, aki mindig kitalálja Emma mire vágyik, és aki a földön állva is be tudja csavarni a plafonon lévő izzót. Szerény, szeretetteljes életet élnek, amit némiképp felkavar egy gyámügyhivatali dolgozó, bizonyos Therese Funk.


forrás

„Ha meghal valaki, akit szerettünk, az nehéz ügy. Kicsit olyan érzés, mint egy feneketlen lyuk. Hiába nyúlkálunk bele, nem érzünk semmi fogódzót, csak a nagy sötétség van. És valahogy kemény a tapintása. Ami azért elég fura, ha belegondolunk, hogy a lyuk tulajdonképpen a semmi, és a semmi, az nem lehet se puha, se kemény.”


Aztán ott van még Martin és Peter, akik ikertestvérek, kívülről, mint két tojás, belülről már nem annyira... Illetve, Martin csak volt... Sajnos már ott nyugszik a temetőben, ahová a testvére, Peter mostanában naponta kijár, és kavicsosra üli a fenekét. Emma és Peter összebarátkoznak, és pont annyit tanítanak egymásnak az életről, halálról, különböző kultúrák és korok temetési- és gyászhagyományairól, amennyit kell...


Pár órás kikapcsolódást jelent ez a szeletke epertorta, de annak minden másodpercét megéri! Emma és édesapja, Severin alakjáról, no meg a hangulatról, témáról, nekem rögtön Mette Jakobsen: Minou szigete ugrott be. Kedvem is lenne most azonnal újraolvasniRosemarie Eichinger pont annyi szót használ gyász és élet örök kettősére, amennyit kell, amennyit Emma használna... Se többet, se kevesebbet. Megkapóan kedves-minimalista a stílusa. Szeretem.

„Az élet megy tovább, akkor is, ha valakink meghal. Valahogy megy tovább. Hát nem?”

 

forrás

Azt hiszem, nem lövöm le a poént azzal, hogy a halottak, már csak halottságukból kifolyólag sem esznek epertortát, de az élőknek bizony többet kéne! És nem is az epertorta miatt, hanem az élmény miatt! Mert bizony egy szelet epertorta bitangjó tud lenni, főleg, ha az ember nem egyedül eszi...

Epertortában is gazdag napokat kívánok szeretettel,

~ Miamona~


2 megjegyzés:

  1. Nagyon jó kis poszt lett! Már eddig is olvasni akartam - csak a Poket verzióra pályázok ;) -, de ha nem akartam volna, most már akarnám! :D
    A Minou szigetével való hasonlóság is csak még vonzóbbá teszi.

    VálaszTörlés