Fannie Flagg: Sült ​zöld paradicsom

Már megint sült, még mindig zöld és persze, hogy paradicsom! Számomra azonban már nem csak Feltételes megálló! Megfogadtam, hogy több posztomban nem jajongok a hosszú-hosszú olvasási hanyatlásomról, de azt hiszem, ez vezetett engem vissza Whistle Stop-ba. Vágytam valamire, amiben nem csalódhatok. Nos, meg is kaptam, újfent! Aki még mindig nem olvasta, annak üzenem: nem érdekel hányszor kell még újraolvasnom, és bejegyzést írnom róla, higgyétek el, kimeríthetetlen kincsesbánya ez. Aki pedig enged a kedves erőszaknak, ám nem találja szíven úgy, mint engem, nos, az értékelje lelkesedésemet és elfogult elköteleződésemet, és keressen egy másik jó könyvet. Ha nagyon jót találna, persze szóljon nekem is! :) Ja, és nem mellékesen, most vettem észre előző bejegyzésemből (itt ni), hogy a korábbi újraolvasás is válság utáni defibrillátor volt. Ennyi. Megvan az ellenszérum! Marjatok csak betű-vedlett kígyók, ahogy akartok...

Elif Shafak: Az isztambuli fattyú

„Az élet véletlen egybeesésekből áll. A véletlen és az egybeesés nem ugyanaz. Ahhoz, hogy az ember ezt megérthesse, néha szüksége van egy rossz dzsinnre.”

Ki vagyok? Miért vagyok? Honnan vagyok? Hová tartok? Miért tartok? - Közhely vagy sem, ezek a kérdések, így vagy úgy, egyszer mindenki életében szép kacskaringós kérdőjelet kapnak a végükre. Vannak azok a szerencsések, akiknek már egészen korán tiszta az útjuk és egyértelműek a gyökereik is. Vannak, akik kicsit több munkával, de még időben rátalálnak a válaszokra. Vannak, akiknek az újra és újra megérkező válaszok egymás fejére ugrálnak, mint vásott kölykök az ágyban, takarodó után. És vannak olyanok, akiknek az egész életük ezek körül forog...

Dragomán György: Máglya

 „A legfájdalmasabb történeteket csak úgy szabad elmondani, hogy aki hallja, azt érezze, hogy vele történt meg, az ő története.” 

Nem tudom ti hogy tapasztaljátok, de a 2016-os év eddig nekem nagyon drasztikusnak tűnik. Emberek, olyanok is, akik előtte félszegek voltak, most hirtelen, akár egyik pillanatról a másikra hoznak meg jelentős döntéseket, rengetegen költöznek, váltanak, változtatnak, az életükön, magukon... És még csak februárt írunk.

Még csak februárt írunk, de azt hiszem, az év leg-leg könyve hozzám talált! Legalábbis a léc most már magasan van. A Máglya  ugyanis egyszerűen belém égett! Ez a legjobb kifejezés rá.

Stefano Benni: Margherita Dolcevita

 „Csak a döglött halak úsznak az árral.” 

Se nem vidék, se nem város… Nem csak Margherita lakhelyét írja jól le e nyúlfarknyi jellemzés, hanem magát a könyvet is. Az olaszok már csak ilyenek. Meglepőek. Elringatóak. Elringatnak, hogy aztán jól meglepjenek… Végy a kezedbe egy könyvet, melynek a borítóján egy leányka fekszik rovar-ágyon. Tavasz, szerelem, elvágyódás, álmodozás – gondolhatnánk. Közben meg kapunk egy jó nagy fityisz-tükröt a (fogyasztói társadalom atombombái által marcangolt) képünkbe.

Claire North: Harry August csodálatos élete

Kálacsakra, uroborosz, Kronosz Klub és kvantumtükör. Ha azt mondom, erről szól a könyv, sokan valami nyakatekert, különös, fantasyval vegyes sci-fi sztorit vélnének sejteni, és végül is nem állnak távol az igazságtól, azzal a különbséggel, hogy Harry August csodálatos életében minden olyan valós. Legalábbis valósnak hat. Én pedig értékelem az ilyen történeteket. Ahogy anno a Stallónál simán elhittem volna, hogy trollok márpedig léteznek, itt is már-már teljesen természetesnek hatott, hogy vannak emberek, akik megszületnek, leélik az életüket, meghalnak, majd újra megszületnek és kezdik az egészet elölről. A kor ugyanaz, a test ugyanaz, a világ is ugyanaz, mégis más, az elme több, kiegészülve minden korábbi élet élményeivel, tapasztalatával, tudásával. Ez (nem csak) az egyetlen (de fő) pontja a könyvnek, amit nehezemre esett megemészteni. Hogy egy gyermek akár már 3-4 éves kora körül derengeni kezdjen, 5-6 évesen pedig ténylegesen magára és különleges helyzetére eszméljen. Mert ez, ha belegondolunk, szomorú. Mindamellett további kérdéseket vet fel, mint a történet egésze. Mint a képregényekben, animációkban, csak úgy villámlik ki az ember fejéből a temérdek mennyiségű kérdőjel már az elejétől, egészen a könyv becsukása utánig. Én még párommal is jót diskuráltam róla a vasárnapi ebéd fölött... :) 

Graham Joyce: A katicák éve

Kérlek, ne értsétek félre, de engem üldöznek a kamaszfiúk mostanában. Kezdtem a Holtversennyel, folytattam a Megyek utánaddal, hogy aztán katicainvázió legyen úrrá rajtam... Kérdezhetnétek hogy nem unom még ezt a sok Boyhood jellegű coming-of-age sztorit, de valahogy nem unom. Még csak azt sem kívánom, hogy bárcsak Girlhood lenne. A girlhoodot megéltem, tapasztaltam, míg a boyhoodról, amíg nem olvastam, csak elképzeléseim lehettek.

Graham Joyce jól ír(t). Kamaszosan, jól. Mondhatnám, hogy átlagosan, de nem mondom, mert ez a jelző degradáló, pedig itt most pozitívan gondolnám használni. Amikor A Katicák évét a kezembe vettem, nem vágytam semmi flinc-flancra. Valami kis lassú víz, partot mos érzésre vágytam, és mindezt hangulatban, tempóban is megkaptam.

Grecsó Krisztián: Megyek utánad

 „A fiú tudja már, a felnőttek csalnak. Hogy mindenki magát szereti a legjobban, és nem is szeret mást. Tudja, az élet máshol van.” 

Grecsó Krisztián mellett egyszer már jól elfértem, így nem volt kérdéses, hogy Megyek utána(d)... Be kell vallanom, háromszor indultam el, és háromszor torpantam meg, fordultam vissza. Az okot igazából nem tudom, egy kis hang azt súgta, várj még, és ha könyvekről van szó, szeretek hallgatni a kis hangokra, mert legtöbbször igazat szólnak. Most is. Ki kellett várni, hogy tudatom kitáguljon, teljes befogadásra készen, és hogy a lelkem is készen álljon. Mert bizony helyenként belehaltam. Bele én, de azért csak mentem, néha kullogtam, vánszorogtam, rozsdás súlyokat cipelve, utána(d)...

Totth Benedek: Holtverseny

Holt volt, holt nem volt... Nem hittem volna, hogy Bartis Attila nyugtalan Nyugalma után jön még kutyára dér...

Ha adnék a bejegyzéseimnek címet, ennek valami hasonlót adnék. Tudtam én, hogy nem lesz egy leányálom ez a könyv, csak nem sejtettem, hogy ennyire... Délután hazaérve, arckönyvet lapozgatva jöttek a szokásos kedves, cuki-muki, megható, elgondolkodtató stb. videók, köztük ez, ahol a sosem hallottam még zenekar, sosem hallottam még frontembere (túl öreg vagyok?!) megörökítette az örökkévalónak, ahogy tündéri, négyfogacskás, vigyori kisfia delíriumos állapotú felnőtteket megszégyenítő röhögőgörcsöt kap élete első pitypang élményétől. A szám reflexből mosolyra húzódott, majd félúton a szemem az asztalomon heverő könyvre tévedt, és a mosoly úgy menekült le arcomról, mint valami riadt pók. „Ha ezek után kedvetek támadt szülőnek lenni, azt abszolút megértjük!” – mondja a videó alatt a szöveg, én meg a könyvre nézve arra gondolok, ha ezek után valakinek végleg elmenne a kedve a gyerekvállalástól, azt abszolút megérteném!” 

Jessie Burton: A babaház úrnője

„(Mind) Egy reményekkel teli falikárpiton dolgozunk, amelyet nem más sző, csakis mi magunk.”

Női (elnyomott) sorsok, vallást, hitvilágot, nemi hovatartozást, rasszt célzó tabu témák, mindez a 17. századi költőien misztikus, csipkejégvizű amszterdami csatornák forgatagában. Röviden és tömören leírva ez A babaház űrnője. 

Nem csak babaházat, de tényleg művi gonddal szőtt, részletgazdag falikárpitot tart kezében az olvasó. Főszerepben Petronellával (Nellával), az egyszerű, vidéki lánnyal, akit a családja jó neve, ám kiürült kincsesládája férjhez kényszerít egy jómódú családhoz. Családhoz, igen, mert Nella nem csak Johannes Brandt-t kénytelen elfogadni hitveséül, de annak kívül tüske, belül bunda húgát, Marint is, a cserfesen naiv, pozíciójához képest nagyhatalmú cselédlányt, Cornéliát és bizony a szerecsen csupa elegancia és tudás Ottót is. No meg persze magát a csupa titok, csupa súly Brandt házat.

Erskine Caldwell: Isten földecskéje

„A völgy városában koldus a szépség, s az erős férfiak vágyakozása olyan, mint a megvert asszonyok szűkölése.”  

Nem sokat tudtam a könyvről, csak úgy megtetszett a címe, és a fura borítója. Talán még a fülszöveget is csak ímmel-ámmal futottam át... Szinte az első lapoktól megfogott a nyers, senkit, de legfőképpen saját magát és a benne foglalt embereket és életeket nem kímélő humora. Egy család, akinek tagjai külön-külön próbálnak boldogulni az életben, ki ki saját hite, elképzelése, meggyőződése szerint. Ty Ty Walden, az apa, farmer, földjét pedig idestova tizen-huszonéve szerteszéjjel lukak és gödrök tarkítják; ő az arany megszállottja. Míg vele maradt fiai, Buck és Shaw időnként már feladnák, új, másabb, színesebb élet után néznének, azt keresik esténként kimosakodva a városban is egy-egy kártyaasztal és lány társaságában, addig apjuk rendületlenül hisz, bízik, remél, és mikor az ő hite is ingatag talajra téved, hát új formába önti. Az Isten földecskéjében az a jó, hogy az mindig az Istené. Attól nemesnek, jónak érzi magát az ember. S még az is jó benne, hogy akár percenként, és mentálisan mozgatható ide-oda, éppen ahogy a szükség kívánja... 

Bódis Kriszta: Carlo Párizsban

 „Az az élet jó, ami van, ha cigányélet is, mert nincsen jobb.” 

Carlo nem francia, mégis (a) Párizsban él. Csakhogy ez nem az a Párizs. Nem a fények városa. Itt húsz éve mindenki sötétben jár még a budira is éjjel. Itt egy kivénhedt, tépázott és ezerfelé osztott-cincált villanypózna az Eiffel-torony, ami nem szerelmesek csókját és felajzott turisták látványát szívja magába napestig, hanem a párizsiak mindennapos, hangos-szagos életét. A városka pereme ez, a gettó, amiről még talán csak Isten nem vette le a kezét, de sokszor az emberek ebben sem lehetnek biztosak.

Khaled Hosseini: Egyezer tündöklő nap

Azt az olvasási élményt a legnehezebb megörökíteni, amikor a könyvet becsukva egyszerűen nincsenek szavak. Mint ahogy először most sem voltak. Csak szenvedés és gyász van. Szikrányi feloldozás. De az is csak rengeteg szenvedés és még több gyász árán. Két nő, eleinte két világ, ami végül egybe torkollik, forr és forrong, míg közös sorssá nem kovácsolódik. Pedig egy volt az már előtte is, csak két külön úton indult... De végül közös a sors, a rizs, közösek a sikolyok, némák és hangosak egyaránt. 

Mindig így járok a hasonló könyvekkel. Tudom mi a téma, így elméletben azt is tudom, mi vár rám, de a gyakorlatban csak egy naiv gyerek vagyok, aki egészen addig nem hisz a borzalmakban, amíg (legalább így, a lapokon keresztül) meg nem tapasztalja. 

Padisák Mihály: Gyalog Juli

 „S a Kétfa-tanyában, itt a Siratózug legeslegvégén már nem élt más, csak egy hetvenéves öregasszony és egy tizenhárom éves lányka. Két ereje fogyó és két most erősödő karnak kell dolgozni ott, ahol valaha népes család tette a dolgát.” 

Gyalog Juli messziről jött, gyalogolt egyenesen a szívembe, pontosan tízezer-hétszázöt lépéssel, pedig itt lakik a szomszédban, legalábbis nagyon közelinek éreztem. Pedig nem így van. Igazi, Móriczos, Árvácskás féle hamisítatlan, nyers tanyavilágban él, cseperedik. S, hogy egy kicsit jobban el tudjátok képzelni, milyen hely is ez:

Anne-Laure Bondoux: A Time of Miracles/Csodák ideje

Anne-Laure Bondoux neve ezennel felkerült a listámra, azok közé a szerzők közé, akiktől biztos, hogy szeretnék még olvasni. Mi kell egy igazán szívettépő, és egyszerre szívet melengető történethez? Két dolog: egy naiv, gyermeki narrátor, és a csupasz, rideg valóság. Pottyants egy gyermeket, ennek a rút valóságnak a közepébe, és nem győzöd majd aggodalommal, könnyel és időnként, ha szerencséd van, mosollyal...

 "In life there are so many promises never kept..." 

Jártam egyet...

Hallatlan, hallatlan, hallatlan... 

Hogy egy olasz macsó megfogalmazza mindazt, amitől egy magyar lány (nő) is "szenved", legbensőbb érzéseket, gondolatokat, amiket nem mer akar magának szavakba önteni, mert akkor valóssá válnak. De nem baj, mert itt van Fabio Volo, és megteszi helyettem. Bevallom, nem mindig szoktam utánanézni a szerzőnek, de most első dolgom volt képet keresni. Szemébe akartam nézni, hadd lássam már milyen az az eszköz, amivel így a vesémbe kémlelt... Hát ciao, Fabio! Hogy vagy? Én most kicsit nagyon vegyesen. De majd jól leszek. Csak kell egy kis idő. Milyen kedves tőled, hogy tollat ragadtál, és levelet írtál helyettem, nekem...

Ruth Ozeki: Az idő partjain

„Aki próbált már naplót írni, az pontosan tudja, hogy a jelen nehezíti meg, hogy a múltról írjunk: nem tudunk olyan gyorsan írni, hogy ne ragadjunk bele abba, ami akkor volt, sosem érhetjük utol azt, ami most történik, ami azt jelenti, hogy a most jobbára halálra van ítélve.” 

Most, hogy visszatértem Az idő partjairól, csak úgy cikáznak bennem, felettem, alattam a kimondatlan szó-kísértetek. És az a bizonyos hal is fickándozik a hasamban. Fickándozott szinte végig, míg olvastam.

Az ember, akit Ovénak hívnak, és a lány, aki megszerette...

Az ember, akit Ovénak hívnak, egy borongós novemberi napon, hajnalban felkelt, hogy szokásos, némi rugdosással is járó ellenőrzőkörútjára induljon, és ezzel egy időben betrappoljon az életembe. És a lány, akit Miamonának hívnak - ami persze csak álnév, amire Ove azt mondaná micsoda baromság, mi a csudának kell egy embernek álnév, ha van igazi is -, könnyes szemmel csukja be a könyvet, és morgolódik egy sort a világra. Csak úgy hálából. És emlékezésből.

Nem tudom kinek mi jut eszébe, ha erre a címre és borítóra néz. Nekem egyből Allan Karlsson tolakodott lelki szemeim elé,  azaz A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt. És amit végül kaptam... az felülmúlta a várakozásaimat.

Elif Shafak: A bolhapalota

Nemrég belefutottam egy cikkbe a könyv fordítóival - Nagy Marietta, Sipos Kata - plusz a fülszöveg  is hangosan kiáltozott felém, hogy nekem ezt el kell olvasni, így hát nem tudtam és nem is akartam tovább ellenállni a csábításnak...

Az író - sőt, mint olvasás közben derült csak ki számomra, az írónő - nevével eddig nem találkoztam, de nagyon szeretek kincsekre bukkanni, és bár eme kedvelt kincsvadászatom nem mindig jár sikerrel, most úgy érzem ismét sikerült belenyúlnom a tutiba!

Tóth Krisztina: Pillanatragasztó

  „A sebek ajtókat nyitnak a testen, mindig kiszökik rajtuk egy kis lélek, alig maradt belül valami.” 


Elfeledtem Tóth Krisztina milyen lehangoló tud lenni... Vagyis, elfeledtem, hogy az élet milyen lehangoló tud lenni... Nehéz volt újra szembenézni vele, eltartott egy ideig, míg azt tudtam mondani, igen, így van, hát told... lökd az egészet az arcomba! Itt vagyok, és tűröm, sőt szinte már élvezem. Ha már mást nem tehetünk, legalább tudjunk nevetni, sírni, borzadni, viszolyogni magunkon/ magunktól.

Ruta Sepetys: Kalitkába zárt álmok / Out of the easy

"Call this place 'The Big Easy,' shoot, ain't nothin easy about it."

Rövid hátterem az írónővel:

- Olvastam az Árnyalatnyi remény című könyvét, és a szívembe zártam (bejegyzés)

- Felkeltette figyelmemet egy borító, és cím, ami passzolt akkori lelkiállapotomhoz (bejegyzés)

- Találkoztam Rutával személyesen is egy író-olvasó találkozó keretében, amikor Magyarországra látogatott (bejegyzés)

- Megvettem a Kalitkába zárt álmokat, dedikáltattam, hazahoztam, és elkezdtem olvasni....

És mint minden jó regényben, itt kezdődtek a bonyodalmak... De hát mit is érne egy történet bonyodalmak nélkül...