Jártam egyet...

Hallatlan, hallatlan, hallatlan... 

Hogy egy olasz macsó megfogalmazza mindazt, amitől egy magyar lány (nő) is "szenved", legbensőbb érzéseket, gondolatokat, amiket nem mer akar magának szavakba önteni, mert akkor valóssá válnak. De nem baj, mert itt van Fabio Volo, és megteszi helyettem. Bevallom, nem mindig szoktam utánanézni a szerzőnek, de most első dolgom volt képet keresni. Szemébe akartam nézni, hadd lássam már milyen az az eszköz, amivel így a vesémbe kémlelt... Hát ciao, Fabio! Hogy vagy? Én most kicsit nagyon vegyesen. De majd jól leszek. Csak kell egy kis idő. Milyen kedves tőled, hogy tollat ragadtál, és levelet írtál helyettem, nekem...

„Fel sem teszem magamnak azt a kérdést, hogy helyes-e végigjárni egyetlen utat, és közben azon igyekezni, hogy minél messzebbre jusson az ember, mert az én problémám egy lépéssel előrébb kezdődik. Az én problémám az, hogy azt sem tudom, melyik az én utam.”  

A szerző (forrás: google)

Ez a könyv, mint egy parancsolat, akkor jött, amikor kellett. A huszonnyolc éves Nico, a huszonnyolc éves Miamona (ne öregítsd magadat, öreglány, májusig még csak huszonhét, ha kérhetem...) félelmeit, vágyait és gondolatait öntötte elém. Na jó, a kamaszrejszokat (hú, abból pedig mennyi volt...), füvet és csajokat kivéve. Nico nagyjából jól van az életben, életével... Nagyjából... Van egy munkája, ami egyelőre nem köti rögökhöz. Egyelőre... Akad sok barátnője, akik közül, nos, van, akit szeret, van akivel csak szeretteti magát. Kézzel, szájjal, szívvel, lélekkel. Nico már olyan lázadó, aki valahol, legbelül sejti, érzi, tudja, hogy a lázadás hasztalan, hogy a szemüvegen kell változtatni, nem a világon, tettei tudatosak, de azért jólesik még naiv kamasznak éreznie / éreztetnie magát... leginkább saját maga előtt. A gondolatra, hogy egy család várja otthon, összeszűkül a légcsöve, a halom mosatlantól kongó üres lakásra meg a szíve. Na nem mindig. Van, amikor kifejezetten élvezi a magányt, a kis királyságában, és borzong a gyönyörűségtől, hogy nem látja senki, miközben arról ábrándozik, hogy Truman showba illően, őt nézi mindenki, és nem csak nézi, látja is, látja milyen igaz valója...

Goodreads

„Én egy jobb életet szeretnék magamnak, nem anyagi értelemben, ezt tudod, hanem idő szempontjából. Több időt akarok szánni magamra, egy olyan életet szeretnék, ami sok apróságból áll: nyugalmat akarok, kávéillatot, békét.”

„Nem tudom, valahogy ez a világ nem tartozik egészen hozzánk: olyan lett minden, mint egy óriási serpenyő, tapadás gátló bevonattal, ahonnan kicsúszik az ember, mint a tükörtojás.” 

Tipikusan az a könyv, ami úgy szól mindenről, hogy közben semmiről sem szól. Benne van minden, és közben nincs benne semmi. Ilyen sokat semmitmondó bétékás okosságokat lehet tőle írni, közben meg nem tagadhatom, legalább magam előtt nem, hogy imádtam majdnem minden sorát, és azt kívántam, ne érjek még az utolsó mondathoz... Meg hogy a végén, a címzett kapja meg, és reagáljon. Arra aztán felettébb kíváncsi lettem volna. De a címzett, majd megkapja, amikor kell, nem szabad türelmetlennek lenni...

„Sokan élünk úgy, hogy körbevesznek minket a saját hazugságaink, amikkel folyamatosan etetjük saját magunkat. A hazugságok olyanokká válnak, mint a szappanbuborékok, és köröznek körülöttünk. Amikor a szemünk elé érnek, eltorzítanak valamit, elferdítik a képet. De mi továbbra is úgy teszünk, mintha ott sem lennének, abban a reményben, hogy majd maguktól eltűnnek. Van viszont, hogy a szappanbuborékok márvánnyá keményednek, és akkor nem lehet már tovább színlelni.”

Pinterest

Igen. Rá lehet mondani, hogy elkényeztetett kis ficsúr, mit tudja ő mi az igazi szenvedés, csak jajong itt, mert azt sem tudja mit csináljon jódolgában. Ezt sokszor én is megkaptam már, megkapom még, de ahogy Nicót sem teszi boldogabbá, elégedettebbé, hogy vannak nála sokkal rosszabb helyzetben lévők, úgy engem sem. Már régen sem működött az edd meg, mert Etiópiában éheznek-elv. Csak még rosszabbul éreztem magam tőle. Vagy ez volt a cél? Hát szóval, nem tudom, hogy a harminchárom éves énem hogy reagálna erre a papírra vetett belsőmonológra, de a mostani - a fentebb említett dolgokat kivéve - maximálisan azonosulni tudott. utoljára ilyen  jé, hát ez én vagyok aha élményem Anna Gavaldával volt... És Miamona szereti az ilyeneket, még akkor is, ha olykor csíp, szúr, viszket és fáj... Lelkes és kitartó vakaró vagyok!

„Nem tudom, hol keressem a szabadságot, és azt sem, hogy mi ejtett fogságba.”

Google

~ Értékelés: 10/9   Ki gondolta volna, hogy idén olyan határaimat is átlépek, amit nem is terveztem... Kicsit ugyanis többet tudtam meg, mint szerettem volna, a kamasz és már nem kamasz fiúk szexuális életéről... Előre szólok, hogy a tartalom helyenként erősen 18-as karikás, és sokszor ragacsos, spriccelő... pont, mint egy kamaszfiú álmai és szobája... De Fabio, jövök én még a te utcádba, ebben biztosak lehetünk! Te pimasz, provokatív szószátyár... 

„Minden ember más igényemre válaszol, apró egyensúlyokat teremthetek velük, amelyek más, nagyobb egyensúlyok részei, mint a matrjoskababák.”

Kiadta: Európa, 2013
Fordította: Barna Mária
Eredeti megjelenés éve: 2010
Eredeti cím: Esco a fare due passi
Terjedelem: 180 oldal