Andy Weir: A marsi

 „-Az asztronauták eredendően őrültek. És nagyon nemesek.”  

Blogbejegyzés: 10107. földi nap

Találó(s) kérdés: Mit csinál egy ember, ha egyes egyedül (tényleg abszolúte, brutál, über, nem túlzóan egyedül) marad a Marson? 
Nos, ha ezt az embert teszem azt, Miamonának hívják, bocsánat, nincs mit szépíteni a dolgon: összeszarja magát!

Na és ha ezt az embert Mark Watney-nek hívják? Elárulom. Ő is... Legalábbis először. Aztán, amíg a teszem azt Miamona úgy is marad, addig üvöltve, míg szájszárazságban, éhségben vagy homokviharban el nem huny, addig Mark nyom egy restartot az elméjében, és átgondolja  a dolgokat. Persze "könnyű" neki, ő rutinos, kiképzett, de hát, ha nem lenne az, mit is keresne a Marson. A turista szezon - amennyire tudom, bár manapság mit lehet jól tudni - még nem kezdődött meg...

 „A szkafanderből szóló oxigénriasztóra ébredtem. Ez a folyamatos, irritáló csipogás rángatott ki abból a mély vágyamból, hogy kurvára meghalnék már. A vihar alábbhagyott. Arccal lefelé feküdtem, majdnem teljesen betemetett a homok. Ahogy bizonytalanul magamhoz tértem, azon gondolkodtam, miért nem vagyok halottabb.”  

Szóval Mark amellett, hogy asztronauta, botanikus, és mérnök is. És egy igazi marsi Anikó Robinson Crusoe. Akinek a legelejétől pontos terve van, nem csak a napelemeket, de az ötleteit és túlélési stratégiáját is szépen, sorban egymásra halmozza építi. És imádkozik, hogy működjön. Mert ez nem egy szimulációs játék, ez számára a kietlen, kopár, vörös homokú valóság.

 „A Mars egy kopár senkiföldje, és teljesen egyedül vagyok rajta. Ezt persze eddig is tudtam, de van különbség a tudás és a megtapasztalás között. Semmi más nem volt körülöttem, csak homok, sziklák és a végtelen, üres sivatag mindenfelé. A bolygó híres vörös színe a mindent beterítő vas-oxidból származik. vagyis több ez sivatagnál. Ez egy olyan öreg sivatag, hogy már szó szerint rozsdásodik.”  

Képek forrása: Pinterest

Hihetetlen, hogy 10103 földi napnak el kellett telnie, hogy az első igazi sci-fimet elolvassam. De hát igaz a mondás, hogy jobb később, mint soha... Szívből remélem, hogy akadnak közületek, akik most hangos, elismerő füttyengetésbe kezdenek, hogy ez igen, ez a Miamona vérkomoly sci-fit olvas, eldobom az agyam!  Mert én bizony büszke vagyok magamra, főleg a kezdeti, hát, hogy is mondjam, agysorvasztó részek után. Amikor, bevallom, rögtön egy hátraarccal kezdtem volna a sok oxigenátor, MFE, MLE, EVA, CO2 szűrő, hidrazin, Radioizotópos Termoelektromos Generátor ésatöbbi ésatöbbi... olvasásakor. De a fenébe is, valahogy már az első pillanatban megfogott ez a Mark fickó, és azon kaptam magam, hogy amikor épp nem olvasom, akkor is rá gondolok, tudni akartam mi lesz vele, milyen viszontagságok várnak rá, hazajut-e valaha... Azért ez mégis csak egy brutál szituáció. És a fazon, a humoros, végtelenségig ön- és általában is ironikus stílusával már megvett magának. 

A főszereplő, Mark naplóját olvashatjuk végig, meg-megszakítva pedig a NASA működésébe kapunk bepillantást, ahol szintén éjt nappallá téve azon dolgoznak, hogy Mark életben hazatérhessen. A legtöbb karakter élő volt számomra, és élveztem a humorukat. A történések (már ahol képes voltam felfogni a technikai hátterét) éles filmként peregtek előttem.

Be kell azonban vallanom, hogy nem teljesen erre számítottam. Mivel sok mindenkinél olvastam, hogy A marsi annak ellenére tetszett, hogy nem sci-fi rajongó, vagy alig olvas a műfajban, elkönyveltem magamban egy lightos, jolly joker sci-finek. Arra számítottam, hogy biztosan több benne az érzelgés, lélek és elmeboncolgatás, filozofálgatás, ám ebből szinte semmit nem kaptam! Mark ugyanis a pillanatnyi "bassza meg, ebbe bele fogok halni" kitörések után, azonnal összeszedte magát, és előrántotta magából a racionális, higgadt tudóst, és a kreatív, józan gondolkodásra képes, azért hibázni is tudó, éppen ettől emberi embert. Elemzett, helyzetfelmért, számolt és cselekedett. Nem holnap, nem majd öt perc múlva, azonnal. Nem hagyta magát lelke és elméje posványába süllyedni (legalábbis nem tartósan), és ezért minden tiszteletem az övé. Érdekes módon, amint én is felmértem a helyzetet, hogy milyen könyvvel is állok szemben, már engem sem zavart, hogy letértem az elképzelt röppályáról. Sodródtam az árral. Megfigyeltem, és bár néhol továbbra is  sok volt nekem a műszaki leírás, azért (egy idő után) mégse kellett csak úgy "átrágni" magam, hanem saját meglepődésemre, egyre jobban érdekelt a háttere, és már azon kaptam magam, hogy páromnak magyarázom, mi hogy merre hány óra... Hát ezért is jó próbálkozni. Mert amúgy ilyenek soha ki nem derülnének... És bár biztos vagyok benne, hogy hasonló könyvekből, csak nagyon jól megválogatott példányokat olvasnék, amennyire csak lehet biztosra menve, és nem minden héten, vagy hónapban, de egy újabb falamat csillagrombolóztam le, és ez jó érzés. :)

Muszáj kihangsúlyoznom újra a humort és stílust, amik nélkül nem nagy jövője lett volna nálam ennek a könyvnek... Andy Weir figurái már az első megszólalás után... nos, valóban megszólalnak. Mint ahogy Mark is. Figyeljük csak ezt a mesteri, és emlékezetes első mondatot, ahol az ember (ismerve az alapkörülményeit), máris szívébe zárja: „Erre rábasztam. Ez a jól megfontolt véleményem. Rábasztam.” Remekül megadja az alaphangot, nem? Mert, ha valakit a társai halottnak hisznek, és a Marson hagynak, ott nincs helye púderezett cizelláltságnak. Igen. Rá lehet mondani, hogy ez az American way, mert valóban az - nem véletlen, hogy Ridley Scott már forgatja a filmet -, de ha ez nincs, akkor én most nem mondhatnám el magamról, hogy elolvastam egy keményvonalas (ugye ez az?) sci-fit. Míg Markot az esze, képességei, képzettsége, tapasztalata és logikája tartotta életben, engem ez az amerikai lazaság. Hatásvadászat ide, vagy oda. Még a káromkodásokat is szerettem. Mert helyénvalóak voltak, és nem öncélúak. 

 „Fogtam a szent vallási ereklyéjét, és egy fogóval meg egy csavarhúzóval hosszú szálkákra vagdostam. Ha van Isten, a helyzetre való tekintettel csak elnézi nekem a dolgot.  Ha pedig az egyetlen rendelkezésre álló vallási ikon tönkretétele miatt sebezhetővé váltam a marsi vámpírok számára, akkor így jártam, vállalnom kell a kockázatot.”  

~ Értékelés: 10/9   Ide nekem a világegyetemet! A végtelenbe és tovább! Köszönöm Andy Weirnek és Mark Watneynek, hogy megmutatták, hogy egy olvasónak még a csillagos ég sem lehet határ. Köszönöm a sok manikűrös percet, midőn tövig rághattam körmeimet. Köszönöm Hollywoodnak az igyekezetet, hogy a fejemben vetített kasszasikerhez hasonló jó filmet igyekeznek készíteni (majd meglátjuk sikerül-e), de mindenekfelett köszönöm saját magamnak, hogy a visszaszámoláskor nem futamodtam meg a kilencnél. Kis lépés volt ez a sci-fi műfajnak, de hatalmas betűvihar nekem! Megyek, eszem egy kis főtt krumplit, és nézek valami '70-es évekbeli sorozatot, miközben szól a disco! De A.C.-t és Poirot-t, még érted sem vállalom be, Mark. Ez van öregfiú! 



Kiadta: Fumax, 2014
Fordította: Rusznyák Csaba
Eredeti megjelenés: 2014
Eredeti cím: The Martian
Terjedelem: 358 oldal