Patrick Modiano: Éjfű

 „(...) az idő lüktet, kitágul, majd ismét mozdulatlanná dermed, és fokról fokra olyan szabadságérzettel tölt el, mintha megérintenénk a végtelent; amit mások a drogban keresnek, én megtaláltam a várakozásban.” 


Főhősünk, Jean, Párizs utcáit rója, kis fekete noteszével a zsebében, és megpróbálja nyakon csípni a múltat, ami előtte, vagy talán előle szalad, menekül, minden utcasarkon eltűnve, majd újra felvillantva magát. Jean, olvasatomban, egy törékeny, költői, filozofikus, végtelenül érzékeny alkat, akit a múlt éjjelente megrohan. Agya elfeledett szegletéből pókhálók indulnak útnak, egy-egy apró részletet felvillantva. A 60-as években Jean szerelmes volt a titokzatos és szertelen Dannie-ba, aki, feltehetően súlyos ügyekbe keveredett. Jean, most, annyi év után végre szembenéz az igazsággal, hogy ki és milyen volt Dannie és az őt körülvevő számos különös alak...

 „(...) mert az élet legbensőségesebb pillanatait az ember nem jegyzi le, fél, ha papírra veti, elveszíti őket.” 

(forrás: pinterest)

Talán ez volt a baj... hogy ezek a pillanatok nem jöttek... Őszintén megvallva, sokszor csak úgy botladoztam a szerző után, az elnyűtt macskaköveken, és bár Párizst, még csak így, a lapokról is, de jó volt felfedezni, ugyanakkor úgy éreztem Modiano Jean akarja is, meg nem is, hogy kövessem, és szemtanúja legyek revelációinak. Néha elringattak a múlt és jelen között őrlődő szép gondolatok, máskor fogták magukat, és otthagytak, a semmi közepén, hogy egyedül ténferegjek, ebben a ködös, dohányfüstös, nosztalgikus, lírai krimiben, ahol valahogy egyik szál sem bomlott ki számomra teljesen. 

 „Nem, nem a múlthoz akartam visszatérni. De a vasárnapok, különösen a magányos késő délutánok rést hasítanak az időben. Egyszerűen bele kell lépni.” 

Csak e könyve alapján, még nem teljesen értem a Nobel-díjat, de persze azt életmű alapján adják, és bár egyelőre nem fogom sürgetni, hogy mást is olvassak tőle, elképzelhető, hogy azért még próbálkozom, mert motoszkált valami a stílusában, ami megfogott, elandalított, és olyankor jólesően tobzódtam vele...

(forrás: google)

~ Értékelés: 10/7       Úgy érzem, még nem értem meg ehhez a vékony kis könyvhöz eléggé... Így nem tudom most megítélni, hogy ez a pontszám a könyvet, vagy engem minősít, de nem is baj. Pár év múlva, talán, ha újra kezembe akad ez a fekete notesz, majd számomra is kiderül az igazság... Ti addig is csak bátran próbálkozzatok vele, vesztenivaló nincs... csak nyerni való. Én is nyertem. Elcsípett hangulatokat, kiragadott jeleneteket, megkapó gondolatokat. És nem mellesleg csodaszép ez a borító, a cím pedig lírai. :)

A könyvet köszönöm a Tarandus kiadónak!

Kiadta: Tarandus, 2014
Fordította: Rőhrig Eszter
Eredeti megjelenés: 2012
Eredeti cím: L'Herbe des nuits
Terjedelem: 168 oldal