Ruth Ozeki: Az idő partjain

„Aki próbált már naplót írni, az pontosan tudja, hogy a jelen nehezíti meg, hogy a múltról írjunk: nem tudunk olyan gyorsan írni, hogy ne ragadjunk bele abba, ami akkor volt, sosem érhetjük utol azt, ami most történik, ami azt jelenti, hogy a most jobbára halálra van ítélve.” 

Most, hogy visszatértem Az idő partjairól, csak úgy cikáznak bennem, felettem, alattam a kimondatlan szó-kísértetek. És az a bizonyos hal is fickándozik a hasamban. Fickándozott szinte végig, míg olvastam.

Nao, csak úgy, mint te vagy én, időben-létező. És csak úgy mint te meg én, időben-boldog és időben-szenvedő. Egy a világunk, és mégis teljesen különböző. Ha a látható síkon nézzük, akkor ez a történet Nao, egy tizenhat éves lány én-kereséséről szól. Japánban született, de szüleivel Amerikába költözött. Első emléke is Amerikához, Sunnyvale-hez kötődik, ám miután programozó édesapját elküldik a cégtől, és oda a vagyon, kénytelenek Japánba költözni, ahová gyökereik húzzák őket. Naonak, ez már magában bőséges identitászavarra adna okot, ám akkor még nem beszéltünk az idzsimékről, azaz iskolai kínzásokról, megalázásokról... Vagy édesapja éjszakai sétáiról... És szól még Nao dédnagyanyjáról, Dzsikóról, aki Nao, és így a mi külön bejáratú lelki "mentorunk" is. És szól még Ruthról, akire a tenger Nao naplóját - elveszett és talán megtalált idejét - bízza. 

(Képek forrása: google)

Ha pedig a nem látható síkon nézzük, akkor ez a történet a mostról szól. Arról a mostról, amiben benne élünk, mégse tudjuk megragadni soha, mert mire kimondjuk, hogy most, már el is illant. A japán kultúrában ennek a mostnak nagy szerepe van. Megszállottan keresik, kutatják, zazent ülnek érte hajnalban, sőt sokan még az életüket is eldobják azért az egyetlen, töredékpillanatért. Ha az ember megpróbál mélyebben belegondolni, egyenes út vezet a zártosztályig. De ha meg se próbálja... akkor nem lenne ember. 

 „- A hullám az óceán mély adottságaiból születik - magyarázta. - Az ember a világ mély adottságaiból születik. Az ember kitüremkedik a világban, majd hömpölyög előre, mint egy hullám, amíg el nem jön az idő, hogy újra elsüllyedjen. Föl, le. Ember, hullám (...)

Ideje volt visszamenni a templomba. A rövidnadrágom és a pólóm megszáradt, a bőröm meg iszonyúan viszketett a sótól. Talpra segítettem Dzsikót, és visszasétáltunk a buszmegállóba, megint kézen fogva. Még mindig azon gondolkodtam, amit a hullámokról mondott, és elszomorodtam, mert tudtam, hogy az ő pici hulláma nem fog már sokáig tartani, és neki hamarosan újra vissza kell majd térnie a tengerbe, és bár tudom, hogy a vizet nem lehet megfogni, azért én egy kicsit még erősebben szorítottam az ujjait, nehogy kicsorogjon a kezem közül.” 

Nem mondom, hogy egyszer-egyszer nem vesztettem el akaratlanul, vagy nem engedtem el készakarva a fonalat. Nem mondom, hogy az agyam néha nem dörömbölt hangosan, hogy hahó, ezt te érted? Felfogod? Befogadod? Elfogadod? De voltak pillanatok (talán mostok?), amikor én nem is voltam jelen. Az agyam és a szívem átvette a párbeszédet. Megbeszélték, amit meg kellett. Mindenki felsorakoztatta a maga érveit. Én csak csendben megbújtam a sarokban, és onnan figyeltem. Elnézegettem a bennem fickándozó halat és a fejem felett károgó varjút. Mint Oliver, csak kuporogtam a dobozomban, és talán el is szundikáltam. Néha kimosolyogtam, például a karaokézó kopasz buddhista apácákra. 

 „Tudom, hogy ez hülyeség. Tudom, hogy te nem létezel, és hogy ezt soha senki nem fogja elolvasni. Csak ülök itt ebben a hülye buszmegállóban, iszom az agyoncukrozott kávét, és úgy teszek, mintha lenne barátom, akinek írhatok.    De valójában te hazugság vagy. Csak egy légből kapott történet, amelyet azért találtam ki, mert magányos voltam, és kellett valaki, akinek kiönthetem a szívemet.” 

Valójában mind együtt vagyunk, és valójában mindenki tök egyedül... Valójában a

történeteket is csak azért írjuk, olvassuk és meséljük, hogy ne legyünk olyan fenemód magányosak. Közben meg önként elbújdokolunk. Valójában az álmok nem jelentenek semmit, és valójában ott van bennük minden. Valójában mind keressük azt a hideg templomot, ahová elbújhatunk a bántások, vagy csak saját magunk elől. Van aki az ecsetben találja meg, van aki a zuhanás mámorában, van aki a könyvekben. Valójában mind ugyanazt akarjuk, és mind ugyan afelé hajtunk, evezünk, rohanunk, evickélünk, tántorgunk... És hogy mi az pontosan, arról valójában egyikünknek sincs igazi képe, mégis mindenkinek van valami képe.

~ Értékelés: 10/9   Az igazat megvallva, próbálkoztam korábban meditációval, és mindig arra jutottam, hogy nem megy ez nekem. Nem tudnék zazent ülni órákon át, figyelni a belső hullámzásom. Aztán egy spiritualizmussal foglalkozó ismerősöm azt mondta, tudod, lehet, hogy neked a könyvek jelentik a meditációt, és te bennük keresed és hallgatod saját morajlásod. Lehet, hogy így van. Ruth Ozeki könyvével ez most talán egy kicsit konkrétabban is sikerült. Érdekes utazás volt ez a regény, mind a keleti kultúrába, mind Nao, Dzsikó és Ruth, mind pedig a saját magam történetébe. Aki a könyv elvontságától tartana, ne tartson. Mert a néhol meg-megcsillanó tanok és hitek között lebilincselő emberi sorsokat mos partra a víz. 


A felkérést és a könyvet köszönöm a Tea Kiadónak!
Magatokévá tehetitek ti is az élményt például innen.
Még egy kis ajánlót a könyvhöz pedig például itt olvashattok.




Kiadó: Tea
Fordította: Dudik Annamária Éva 
Eredeti cím: A Tale for the Time Being 
Terjedelem: 424 oldal