Anna Gavalda: Édes életünk

Mind elvesztünk valamit. Egy táskát, tele pénzzel, vagy a bizalmunkat egymás iránt. És szerintem mind ledöbbenünk, ha a mai világban (ebben az elcseszettben itt ni), ez az elveszett bizalom visszasomfordál hozzánk. Még ha egy étteremben szunyókál is, késekkel jár - hát persze, hisz sebezhetőbb, mint mi magunk - és furcsa szagú bőrkabátot visel. Egykor kövér volt, de lefogyott. Nem tudta, hogy lépten-nyomon újra őt kerestük, mikor már megint elveszett. Csak tudnám miért veszik el folyton. Talán a nadrágunkhoz kellene láncolni. Igen, az lenne a legjobb. Hogyisne! Hogy egy bódult pillanatunkban lerángassa rólunk, és ott hagyjon minket kiterítve, egyszál, alig valamit takaró bugyiban? Azt már nem! Fenje csak a késeit ránk! Mi addig majd megülünk a sarokban és harapdáljuk a szánk szélét. Araszolgatunk előre a kissámlival, míg ránk nem néz. Kattan a zár, de mi már nem is mennénk sehová. Már nem nyerítünk idétlenül a barátnőnknek a telefonba...

 „Isten a tudója, mennyire szeretem a szüleimet, ezeket a megfontolt, nyugodt és tapintatos embereket, de milyen jó lett volna, ha a szeretetükön túl ezzel a titokkal is megajándékoznak... Hogy a boldogság megnyilatkozhat a lépcsőházban is, és nem kell mindig félni. Attól, hogy zajt csapunk, hogy boldogok vagyunk, hogy zavarjuk a szomszédokat, ha a lelkünk legmélyéről káromkodunk.” 

Forrás

Régen olvastam már Gavaldát. Túl régen. És rá kellett jönnöm mennyit értem a nélküle töltött idő alatt. Mármint hogy érettebb lettem, mint egy pottyanni készülő, itt-ott már foltos barack. És ha pottyanok, hát legalább gavaldai kezekbe essem. Még akkori is, ha húsba mar, mint egy jó, vad és féktelen szerető. A sötétben sem kapcsol lámpát, mégis látja bőrünk korunk minden apró égbekiáltó hibáját. A társas magányt, magányos társast, amiben és amivel játszadozunk. Folyton csak keresünk valamit, valakit, valahol, valamiért... Várjuk, hogy bípeljen. Kipakoljuk a kirakatba, amink van, közben meg rettegünk, hogy meglátják. Hogy meglátnak. Minket. Pedig másra sem vágyunk, csak, hogy észrevegyenek. Ugyanazt a Minket. Legszívesebben nem állnék szóba magunkkal. Ne mosolyogj, ne ingasd a fejed, hogy ez már megint miket hord itt össze, komolyan mondom! Majd döntsük el, hogy mit akarunk, és akkor majd visszajövünk. Addig felpattanunk, ki-ki a maga Jeannot-jára, és addig hajtjuk a pedált, míg elhagyjuk magunkat, lekörözzük, majd újra utolérjük. Már értem a sok őrült biciklist városszerte... Hogy én eddig erre nem jöttem rá?!  Párizs, Budapest, Bukarest... tök mindegy, mert mindenhol ugyanaz a mi vagyunk. Mi dolgozunk szar helyeken, szar pénzért, szar melókat. Mi járunk bulizni, mi isszuk tisztán a bort, mert mi az nekünk, mi fetrengünk hajnalban, minden hitünket egy nyomorult savlekötő tablettába helyezve. Mi, mi, mi. Mi... hülyék, marhák, őrültek, mihasznák, mit sem sejtők, még annyit sem tudók... Mi... csodálatosak!

És akkor még csak Mathilde-ról meséltem.

Tudni akarjátok, mi a helyzet Yannal?

Hát jó... elmondhatom... Nem, nem kell kényelembe helyeznetek magatokat. Az nekünk úgyse megy.

 „Mindenkivel előfordul már, hogy így kibaszott vele a lelke, vagy talán nem? Az a kis buborék... a kis rohadék, ami előzetes figyelmeztetés nélkül a torkodba szökik, és eszedbe juttatja, hogy az életed egy lyukas garast sem ér, és el vagy veszve az abszurd és túl tágas álmaid között. Ha valakivel ez nem történik meg soha, az már lemondott róla.” 

Velem időről-időre előfordul. Mint most is például. Yann miatt volt az egész, mert segített a szomszédjának bútort cipelni - a hülye -, és nekem végig kellett olvasnom ahogy AHA-orgazmust kap a konyhájukban, hogy aztán én is beleöklözzek a párnába, hogy ajóéletbebele... Mert ez Yann. Yann... aki én vagyok! Csak némi erekcióval társulva. Szeretem Yannt. Akkor talán magamat is szeretem?! De közben Isaak és Alice is vagyok. Legalábbis jobb napjaimon. És sajnos Melanie. Pedig ő nagyon nem akarok lenni. Ott ültem én is Yann szomszédainak konyhájában, intim közegében és én is tobzódtam, sírtam, nevettem. Ugattam. Wouf-Houf - mondtam, majd miután az összes port felnyaltam, lekucorodtam a helyemre. Szarok rád, Moise. Mindegy, hogy egy ponttal az i-n, vagy kettővel. Szarok rád. És közben, míg ezt mondom, folynak a könnyeim. Mert én is kiolvadtam, és levet eresztettem. Van ilyen. Van ilyen? Van ilyen! Kedves Anna addig forgatott a nyárson, míg az én husikám is felhasadt, csöpögni kezdett. Aztán markolászhattam magam össze a kormos hamuból. De szíves örömest a nyársa pattannék újra. A hűtő hideg, néma zakatolása... szarok arra is. Megpakolom inkább jó sok kajával, még ha mind ott rohad is. Ne érezze már az a rideg szörny, hogy felfalhatja a világot.

Bocs. Kezdek elborulni... Visszább fogom a lovakat... de a lovakat... a lovakat lelövik, ugye?

 „Lehet, hogy az életben minden elrendeződik, de ebből kiindulva azt mondani, hogy az élet szép, bizony kockázatos állítás.” 

Olvasás közben elszégyelltem magam, és a telón idézetet pötyögés helyett visszatértem a tollhoz és papírhoz. Mondhatom jól esett. Arra gondoltam, ha sok-sok év múltán, ma még meg sem született gyermekeim megtalálják ezt a kis könyvet, benne anyjuk elnyűtt cetlijével, rajta a mindenségből kihalászott gondolatok első szavaival, oldalszámmal; ha felütik ezeket az oldalakat, és meglátják Yann szavait, vajon mit fognak gondolni, miért voltak fontosak nekem? Vajon eszükbe jut majd, hogy én is pont huszonhét voltam, mikor e szavakat olvastam, és vajon gondolnak-e rá milyen érzés volt görbe tükörbe néznem? Vajon az ő görbe tükrük mit mutat? Tovább vágtattak a megkezdett ösvényen vagy úgy tartanak előrébb, hogy tettek pár lépést hátra? 

Hát ilyen, és ehhez hasonló gondolatok keringtek bennem, míg a lapokat óvó piros borítót markolta kezem. 

~ Értékelés: 10/10      és örök kedvenc, mindig érte nyúlós biblia, amelyből három apró, ám nagyon fontos dolgot már most örökre megjegyeztem:

Egy: a fészkem én magam vagyok.
Kettő: a boldogság, ez a sunyi settenkedő, csak akkor csap zajt, mikor már menekülőre fogja...
Három: Csak a részletek számítanak. A többi szart sem ér.
Háromésfél: Mindannyian vissza kéne hogy adjuk a belépőkártyáinkat... és elfelejteni mindörökre, hogy 

how much you were una grandissima Scheise.

Kinek ajánlom a könyvet?
Annak, aki igazi történeteket akar, igazi emberekkel, akiket igazi zsír borít, akiket igazán körbe tud fonni a kar... 

A GR-en nyüszögő Parisienne-eknek pedig, azt üzenem, hogy C'est la vie mes amis! Én felvállalom helyettetek is! ;)


A könyvet köszönöm Anna Gavaldának! Tényleg. Köszönöm!

És magyarországi, földi helytartójának, a Magvető Kiadónak!
Vegyétek, vigyétek például innen 
De ha magadra ismertél, reklamációnak helye már nincs!