Az ember, akit Ovénak hívnak, és a lány, aki megszerette...

Az ember, akit Ovénak hívnak, egy borongós novemberi napon, hajnalban felkelt, hogy szokásos, némi rugdosással is járó ellenőrzőkörútjára induljon, és ezzel egy időben betrappoljon az életembe. És a lány, akit Miamonának hívnak - ami persze csak álnév, amire Ove azt mondaná micsoda baromság, mi a csudának kell egy embernek álnév, ha van igazi is -, könnyes szemmel csukja be a könyvet, és morgolódik egy sort a világra. Csak úgy hálából. És emlékezésből.

Nem tudom kinek mi jut eszébe, ha erre a címre és borítóra néz. Nekem egyből Allan Karlsson tolakodott lelki szemeim elé,  azaz A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt. És amit végül kaptam... az felülmúlta a várakozásaimat.

 „Ove azokat a dolgokat értette, amiket látni és tapintani lehetett. Beton és cement. Üveg és acél. Szerszámok. Dolgok, amiket ki lehet számolni. Értette a maketteket és tervrajzokat. A dolgokat, amiket le lehetett rajzolni egy papírra. És értette az egyértelmű utasításokat. Ove fekete-fehér ember volt.” 

Az ember, akit Ovénak hívnak arra gondol, hogy az élet nem ilyen. Neki legalábbis senki nem szólt, hogy ilyen lesz. Hogy a hosszú, kitartó, verejtékes munka gyümölcse rothad és bűzlik. Az ember, akit Ovénak hívnak, fekete-fehér, aki színes lett, ám színeit most elveszítve megint csak fekete-fehér. Egy frászt! Színesebb már nem is lehetne. És nem csak a hároméves  rajzán. Hanem az én szívemben is.

UP/Fel - Pixar, 2009 (minden kép forrása: google)

Clint Eastwood - Gran Torino, 2008

Ove (ejtsd Úve) az elején nem volt számomra több, mint egy szánalomra méltó, sokszor irritáló, tipikus begyöpösödött vén fószer, akinél csak azt vártam, hogy allankarlssoni kusza, képtelen kalandokba keveredjen. Nos, aki még velem egyetemben ezt várja, és csak ezt, mert másról hallani sem akar, az csalódni fog. Mert Ove semmi másba nem keveredik, mint magába a nagybetűs, színes, szagos ÉLETBE. Ove nem halt még meg. Csupán csak nem él már. Az életbe vezető út pedig lépten-nyomon halállal van kikövezve. Legalábbis Ove nagyon szeretné a kocsibehajtóját halállal kikövezni. Ad 1, mert a lakóövezetbe gépjárművel behajtani tilos, erről még tábla is tájékoztat, ha nem vennénk észre; ad 2, mert az az idegesítő kis szőrcsimbókos pudli fenevad folyton odavizel; ad 3, mert nincs neki már mit keresnie ezen az elsinkófált világon, ahol senki nem ért semmihez, mint például a mamlasz az IKEA bútorok összeszereléséhez, vagy éppen a tolatáshoz. És valóra válik a morbid mondás, hogy az embert már meghalni sem hagyják nyugodtan... Pedig Ove úgy, de úgy igyekszik...

Spencer Tracey és Katharine Hepburn - Találd ki ki jön ma vacsorára, 1967

 „Mert minden ember életében eljön a pillanat, amikor el kell döntenie, milyen emberré váljon. Olyanná, aki hagyja, hogy a többiek eltapossák, vagy olyanná, aki nem. Ha nem ismered a pillanat történetét, nem ismered az embert.” 

Fredrik Backman

És mi, Fredrik Backmannak hála pontosan ismerjük a pillanat, sőt pillanatok történetét. Szépen, fejezetről fejezetre váltakozva láthatjuk a jelent, az Ovét, akivé Ove lett, és a múltat, akiből Ove pontosan ez az Ove lett. Borzasztóan nagyra tudom értékelni, mikor egy 1981-es születésű fiatal férfiember letesz elém egy olyan történetet, amin egyszerre sírok és nevetek úgy, hogy a mérleg nyelve mindig csak addig billen, ameddig kell, és jólesik. És amikor olyan lényegtelen, bagatel apróságok, mint az iPad vásárlás (ráadásul anti apple fan létemre!) olvasási katarzist és érzelemkitöréseket vált ki belőlem a végére. Fiatalosan öreges, könnyeden tartalmas, kacagtatóan szívettépő. Ha nagymamák és nagypapák kezébe kerül, az utolsó oldalon túl, bütykös mutatóujjal böködnek majd Fredrik pimasz kis képe felé, amely azt sugallja  na bumm, hát ezt aztán odatettem... és mély sóhajok hagyják el a szájukat, olyasmik, hogy ugyan honnan tudja ennyire ez a nyikhaj pernahajder, miközben a másik kézzel szívtájéki görcsüket igyekeznek kimasszírozni, mert annyira telibe talált. És aztán majd jön a Mama/Papa, gyere csak, olvasd csak ezt el...

Fiatal kézbe kerülve pedig morgós nagyapáink jutnak eszünkbe, akik Clint Eastwoodként, vadászmordállyal suhintgatnak és üvöltenek, hogy Takarodj a gyepemről. Az elején idegesen vihogunk, unjuk, leráznánk, azt kívánjuk, csak soha ilyenek ne legyünk, aztán a könyv végén már önként kelünk hajnalok hajnalán, és indulunk rugdosni a táblákat és garázsajtókat, csak hogy megbizonyosodjunk minden rendben van-e.

~ Értékelés:

A végére még kedvenccé is morgolódta magát. Ove nem más, mint egy hétköznapi, botcsinálta szuperhős, aki néha bojócokat ver, mert azért nem lehet minden tökéletes...  Frederik Backman pedig egy remek író, aki minden generációt fülén és szívén tud ragadni. Gondoltam, így a bejegyzés végén, felsorolom kik voltak a kedvenc karaktereim, de aztán rájöttem, hogy a lista majdnem mindenkit tartalmazna, még azt is, aki csak itt-ott feltűnt, szóval nem csak Ovéért érdemes elolvasni, de persze ő a főattrakció. Na meg Sonja és Parvaneh... és a többiek. Mindenki. Még a macska is.

(saját kép)

Csak és szigorúan annak ajánlom:

~ aki sírni akar

~ aki nevetni akar

~ aki a kettőt egyszerre akarja  

~ aki emberi értékeket akar

~ vagy egy macskát

~ aki romantikát akar

~ aki szenvedést akar

~ aki autót akar

~ aki iPadet akar

~ aki gyereket akar

~ vagy akinek már van

~ aki nagypapát akar

~ aki barkácsolni akar

~ aki csak egy megveszekedett nyugodt percet akar egy normális, flinc-flanc mentes kávéval a kezében

~ és annak is, aki maga sem tudja, hogy mit akar

~ vagy túlságosan is tisztában van vele

A könyvet köszönöm az Animus Kiadónak, aki tudta, mit akarok.

Ti is akarjátok, például innen

Kiadó: Animus 
Fordította: Bándi Eszter 
Eredeti cím: En man som heter Ove 
Oldalak száma: 336

A szomszéd nője mindig zöldebb / Grumpy Old Men, 1993

Ui.: Bátorkodjatok megnézni a felsorolt filmeket is! :)