Stefano Benni: Margherita Dolcevita

 „Csak a döglött halak úsznak az árral.” 

Se nem vidék, se nem város… Nem csak Margherita lakhelyét írja jól le e nyúlfarknyi jellemzés, hanem magát a könyvet is. Az olaszok már csak ilyenek. Meglepőek. Elringatóak. Elringatnak, hogy aztán jól meglepjenek… Végy a kezedbe egy könyvet, melynek a borítóján egy leányka fekszik rovar-ágyon. Tavasz, szerelem, elvágyódás, álmodozás – gondolhatnánk. Közben meg kapunk egy jó nagy fityisz-tükröt a (fogyasztói társadalom atombombái által marcangolt) képünkbe.

Se nem vidék, se nem város peremén él a 14-15 éves kamaszlány, Margherita, családjával, amelyben mindenki egy kissé bogaras. Egy este aztán eltűnnek az égről a csillagok, mert eltakarja őket a nagy, rút fekete kocka, ami a furcsa, különös, már-már félelmetes új szomszédok életét rejti és vetíti. Ezek az új szomszédok, pedig pszichothrillerbe illően kezdenek belefolyni és rátelepedni a család és a környék életére. A kedvesen, bohókásan bogarasból mindenki pálfordulásba kezd, és magától idegen dolgokat tesz, mond, hisz és aggat magára. Egyedül, a kissé testileg, lelkileg és szellemileg is túlérett Margherita áll ellen az idegen behatásnak, és a dolgok mögöttes rejtelmét kezdi nyomozni, miközben Porlánykát követi és szerelmes lesz a világ(a) legkülönösebb rossz-jófiújába.

 „Elmentem lefeküdni, és többé nem voltak meg a csillagok. Alaposan megtisztogattam az ablaküveget, de hiába. Eltűntek. Eltűnt a Szíriusz, a Vénusz, a Carmilla meg az Altazor. És a Mab is, meg a Zelda és a Bakbuk és a Dandelion meg a Pulyka csillagkép és a Lennon keresztje.

Ne mondjátok, hogy ezek közül nem mindegyik létezik. Én adtam nekik ezeket a neveket. És követelem, hogy mindenkinek jogában álljon – különösen az olyan fantáziadús kislányoknak, mint én – ne csupán konvencionális, hanem koncepcionális, vagyis kitalált és választott nevükön nevezni a dolgokat. Végül is mindenki ezt csinálja. A szüleim Margheritának neveztek el, de azt szeretem, ha Mágikának szólítanak. Az osztálytársaim, csak mert nem vagyok épp nádszálvékony, néha Megaritának csúfolnak; a nagypapám, aki egy cseppet már szenilis, Margheritinának, de néha Mariellának, Marisellának vagy Venustának is hír, ez utóbbi elhunyt nővére neve volt. De legfőképpen, amikor vidám vagyok, Mrgherita Dolcevitának.” 

~ Értékelés

Ha a könyvet hasonlítanom kéne valamihez, bajban lennék. Nem olvastam még ehhez hasonlót. Eleinte olyan könnyed volt, mint egy tollpihe a nyári szélben, majd a végén már egy ólmozott, tépázott, génmanipulált hattyúszárny zuhant a fejemre… Nem volt könnyű eldönteni, hol nevethetek, hol sírjak és hol hökkenjek meg. Illetve pontosan könnyű volt eldönteni, mert jött magától, csak hirtelen volt a váltás a részek között. A stílus, hangnem megkapó, annyi bizonyos. Ironikus, szatirikus, feketén (is) humoros. Stefano Benni stílusát e cikkben Vonnegut, és Chuck Palahniukhoz hasonlítják. Ezt megerősíteni vagy cáfolni nem tudom, lévén még nem volt merszem tőlük olvasni, ezek után viszont már lehet, hogy kedvem szottyant.  

+1 megjegyzés:  Bizonyos nézetek szerint egy fordító akkor végez jó munkát, ha nem hívja fel magára a figyelmet... Ezzel részben (sajnos) egyetértek, hisz a jó fordítás is főleg a szerző érdemeit növeli. Ám van pozitívan kiemelkedő figyelemfelhívás is. Nádor Zsófia itt most abszolút bravúrosságával tűnt fel, ami a mindenféle szóvicceket, rossz verseket és egyéb nyelvi játékosságokat illeti! 

A könyvet és élményt köszönöm a Scolar Kiadónak!

Tegyétek magatokévá ti is, például innen

 Kiadta: Scolar Kiadó, 2015 

 Fordította: Nádor Zsófia 

 Eredeti cím: Margherita Dolcevita 

 Eredeti megjelenés: 2006 

 Terjedelem: 256 oldal 

~°°~________________~°°~

Kategóriák, amelyeket a könyv lefedhet a 

Miamona's Reading Challenge 2016 olvasási kihívásomon:

4. Al dente 
8. Cím: Eres ökör?

~°°~________________~°°~

Az írott szó, a fogyasztói társadalom és Porlányka legyenek veletek,
Miamona