Életünk könyvei...

Nemsokára érkezik moziba Emma Donoghue: A szoba című regényének filmváltozata. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, olvastátok-e, én igen, és már nagyon várom! Az olvasás meghatározó, erőteljes élménye még ma is velem van, és pont erről a könyvről szóló bejegyzésemben kalandoztam el anno az Életünk Könyvei fogalma körül, és hogy miről lehet felismerni, ha ilyen könyvre bukkanunk. Legalábbis én miről szoktam felismerni...

Eszembe jutott a 2015-ös szummázásom, és hogy az olvasmányaimnak a 28 százaléka kedvenc, ami elég nagy szám, ugyanakkor egyre sem tudnám rá mondani, hogy Életem könyve lett. Sőt, most így visszanézve az eddigi listámat, találtam közte olyat, amire nem biztos, hogy ma már ráakasztanám ezt a cetlit. Elgondolkoztam, hogy vajon én változtam, és keményedtem meg e téren; bár még mindig tudok rajongani, nehezebb már rám letaglózó hatással lenni, vagy csak egyszerűen nem akadt most egy ilyen olvasmány sem a kezembe... 

Ti hogy vagytok ezzel? Ma is könnyen rámondjátok valamire, hogy életre szóló élmény volt? Sok ilyen könyvetek van? Mik a legnagyobbak?

És hogy milyennek is éreztem és érzem én az Életem Könyve élményt...

~ Egyszerre érzem azt, hogy úristen, nem bírom, most le kell tennem, de amint megteszem, már venném is/ veszem is vissza, hogy olvassam.

~ Ha mégis sikerül félretenni a könyvet, azon kapom magam, hogy még akár órákkal később is (majdnem) csak körülötte forognak a gondolataim, nem tudok koncentrálni másra, és észreveszem, hogy páromnak, anyukámnak, apukámnak, nagynénimnek... még mindig bőszen magyarázom a cselekményt, és főleg azt, ami mögötte van.

~ Úgy érzem, mintha a könyv szereplői közeli ismerőseim, családom volnának, ha jártamban-keltemben látok, tapasztalok olyat, ami hozzájuk köthető, vagy ami "érdekelné őket", "tetszene, nem tetszene nekik" arra gondolok, majd elmesélem neki(k), és csak ezután eszmélek rá, hogy hoppá...

~ Az utolsó oldalakat képes vagyok órákig húzni-halasztani, vagy újra és újraolvasni, csakhogy ne legyen még vége.

~ Amikor mégis vége van, egyszerre érzem magam csurig töltve és teljesen üresnek.

~ Másnap, munkába, iskolába, boltba, spájzba... menet, olyan érzésem van, mintha valami távoli, nagyon kedves, nagyon közeli rokon, barát, szerető... látogatott volna meg, aki távozása űrt hagyott bennem.

Képek forrása: Pinterest

~ Folyamatosan kísért az újraolvasás utáni vágy, közben tudom sejteni vélem, hogy az már nem lenne ugyanolyan, és nem merem ezt az élményt megmásítani, de közben meg szörnyen szenvedek, ezért hát beérem azzal, hogy a bekönyvjelzőzött idézeteket, vagy random felcsapott oldalakat olvasom újra és újra.

~ (Majdnem) mindegy, hogy kivel és miről kezdek beszélgetni, biztos, hogy pár percen belül valahogy a könyvre, témára terelem a szót (akár nem szándékosan is), és sértésnek veszem, ha negatív véleménymegnyilvánulást, ne adj isten teljes közömbösséget, a másik részről túl gyors témaváltást tapasztalok...  

~ Mikor már eljutottam abba a fázisba, hogy nem olvasgatom az idézeteket, részleteket, akkor is még egy jó darabig naponta megsimogatom a könyv borítóját, illetve kabalából magamnál hurcolom, e-book esetében kikeresem a könyvtárból, hogy biztos ott van-e még, nézegetem az első oldalon a borítót, mindenféle elérhető csatornán szívdobogva figyelem mások bejegyzéseit, véleményét róla...

Nagyjából ezek. Nálatok mik a tünetek? :) Amiért ez a bejegyzés most megszületett, azt hiszem az, hogy elkezdett hiányozni ez az élmény, és talán egy kicsit megijedtem, hogy vajon most ki vagy mi változott, és lesz-e még részem ilyenben, (ha igen mikor és mennyiben... Egyszóval, beindult a türelmetlen gyerek effektus... :D).

Tudom, ez másfajta Book of My Life... :)

Az írott szó, és Életetek Könyvei legyenek veletek,

Miamona