Miamona irkál: Sárkánybarlang

Kép forrása: google

Sárkánybarlang

Sárkánybarlang. Így hívja Apa a Nagyi lakását. Már a lépcsőházban hangosan sóhajtozva dörmögi magában, Üdv, a sárkánybarlangban. Sokáig nagyon féltem, de nem mertem mondani neki. Egyszer elromlott a lift, és gyalog kellett felmennünk a negyedikre. Minden fordulóban rettegve vártam, mikor ugranak ránk a sárkányok, zöld, nyálkás pikkelyes torkukból tűzpiros lángot okádva. Aztán Anna elmagyarázta, hogy nincsenek sárkányok, és Apa csak viccel, és ne is törődjek vele. Anna nem az anyukám. Pedig mindenki azt hiszi. De az igazság, hogy az anyukám meghalt, amikor én még nagyon kicsi voltam. Most Annával és Apával élek, de hétvégente meglátogatjuk a Nagyit, aki egyedül lakik a sárkánybarlangban.

Ha jobban belegondolok, tényleg van valami sárkánybarlangos a Nagyi lakásában. A sárkánybarlangban, a sárkányok mindig valami nagy kincset őriznek. A Nagyinál több kincse senkinek nincs! Ékszerei, lemezei, bélyeg és gyufacímke gyűjteménye, kopott receptes füzetkéi, még kopottabb fotói, gyönyörű, porcelánarcú emberekről, akik már nem élnek, mágneses sakktáblája, kakukkos, hatalmas faliórája, illatos, minden színben pompázó bőrkesztyűi és régi levelei is vannak. De a legjobban a selyem kombinéit és a brosstűit szeretem. Van egy fehér, csipkés selyem kombinéja, aminek olyan finom az anyaga, mintha az ember bőrét a legpuhább tollseprűvel cirógatnák. Abban szoktam esküvőset játszani. A Nagyi azt mondta, a kombiné az esküvő után kell, mást játszani benne. Hogy mit, azt nem árulja el, majd megtudom, ha nagyobb leszek. Ezért én mindig csak esküvősdit játszom benne. A brossok közül egy sárgásbarna, aranypettyes borostyánköves a kedvencem. Ha azt mondom a Nagyinak Nagyi, tudod-e mire vár a kisszívem, akkor a Nagyi tudja, hogy meg szeretném nézni a brossokat. Azokat elzárva tartja a kulcsos szekrényben, mert könnyen megszúrhatom magam velük, és csak olyankor szabad nézegetnem őket, ha ő is ott van. Minden hétvégén kipakolom őket a szekrényből, majd sorra a kezembe veszem, megsimogatom és egyenként, nagyság szerint visszarakom. Aztán a borostyánost megkérem hadd vigyem el egy kicsit, és a harmadik kérésre a Nagyi mindig beleegyezik. Az ablakhoz viszem, és a fény felé tartom. A legjobb olyankor, ha süt a nap, mert akkor az apró aranypettyek csillognak, és mintha lassan mozognának is.

A Nagyi azt mondja, neki is az a kedvence. A Nagypapától kapta, az első randevújukon. Márciuska. Régen a fiúk, március elsején egy brosst szúrtak annak a lánynak a kabátjára, aki tetszett nekik. Virágot, madarat, napot. A Nagypapa, az első randevújukon ezt a brosst szúrta a Nagyi kabátjára. Pedig december volt. De azt mondta, a Nagyi elhozta neki a márciust, elég csak az arcára néznie, máris érzi a tavaszt. Persze akkor még nem voltak sem Nagypapa sem Nagymama. Csak Etel és Gusztáv. És akkor a Nagymama még nem volt Füst Gusztávné sem. És még Apa sem volt sehol, meg én sem. Nagyon nehéz belegondolni a sehol levésbe, mert szerintem valahol mindig van az ember. Nagyi szerint voltunk már. Az ő szívében volt a lelkünk, Apáé és az enyém is, a testünk pedig fent az égben. Kár, hogy nem emlékszem semmire belőle. De senki nem emlékszik. Ez a titok az életben, mondja mindig a Nagyi. Csak hogy szerintem ő pontosan emlékszik. A mosolyából látom. Ezt a titkot is ott tartja magánál, valahol a lakásban, egy ládikába rejtve.

Apa nem szeret a Nagyihoz menni látogatóba, mert azt mondja, a Nagyi túl sokat kérdez. És soha semmi nem jó neki. Anna sem, ő sem, én sem. A Nagyinak még saját maga sem elég jó. Pedig ez nem igaz, én megkérdeztem a Nagyit, hogy én jó vagyok-e neki, és azt mondta, ha másik unokája lenne, azzal szóba se állna, higgyem csak el. Annával sincs semmi baj, mondta a Nagyi, csak hát ő nem Anya. Nagyi nagyon szerette Anyát. Még nálam is jobban. Ezt tudom, és nem haragszom érte, mert Anyát nagyon kellett szeretni. Mindenki szerette, aki csak meglátta, még az is, aki nem akarta, mint Pongrác úr, a főnöke. Apa szerint mindig azt mondta neki, Éva, bárcsak tudnálak utálni, mert akkor kirúghatnálak. Imádlak, de pocsék munkaerő vagy. Apa azt mondta, ez azt jelenti, hogy Anya nem szerette a munkáját, ezért nem csinálta jól. Apa szerint, már most látszik, hogy én is ilyen vagyok. Biztos tőle örököltem.

Apa és Nagyi sokszor veszekednek a politikáról. De olyankor, amikor már kiabálnak, valamelyikük mindig rám néz, és elneveti magát. És akkor mind a hárman nevetünk. Anna nem politizál. Ha velünk van, ő olyankor engem néz, felfújja az arcát, bandzsít, benyomja az orrát. Vagy Apa háta mögött Apát utánozza viccesen. A Nagyit nem szokta. De Anna ritkán jön velünk, mert neki sokat kell egyedül lennie otthon. Dolgozik. Nagyon szép weboldalakat tervez. Csak, ha mi otthon vagyunk, általában nem állja meg, hogy ne jöjjön velünk filmet nézni vagy játszani. Szeretem Annát. Egyszer gyorsan akartam kimondani a nevét, és véletlenül azt mondtam, Anya. Anna elsírta magát, és akkor majdnem elnézést kértem a nyelvbotlásért, de a könnyei egyszerre voltak szomorúak és vidámak, és magához ölelt. Azóta néha direkt elrontom a nevét.

A Nagyi kincsei között hímzett zsebkendők is vannak. Van, amelyiknek a sarkában lila virágok vannak, és van, amiben kezdőbetűk. B.A. Ez a kedvencem, olyan szép kanyargósak a betűi, de Nagyi nem árulja, el kit takarnak. Annyit mondott, hogy a Nagypapa előtt B.A. udvarolt neki, de aztán B.A. elment külföldre, és sose jött vissza. Én örülök, hogy B.A. elment, mert így a Nagypapa lett a nagypapám. Igaz, hogy rá sem nagyon emlékszem, mert Anya után egy évvel halt meg, de fényképekről és Nagyi meséiből tudom, mennyire szeretett engem. No meg a Nagyit és Apát is, bár őt igazi lókötőnek hívta mindig. Az én lókötő fiamnak. Pedig Apa fél a lovaktól. Azt mondja, egyszer, kiskorában lerúgta egy a hátáról. Biztos előtte kötötte őket.

~°°~

Üdv, a sárkánybarlangban – mondja Apa és elsírja magát. Nem akar sírni, de a vállai már rázkódnak. A könnyei még sehol, de mindjárt jönnek azok is. Rossz a lift. Csak kattog valahol fölöttünk. A lefelé mutató nyíl néha felvillan pirosan, majd zölden, aztán kialszik. A Nagyi nem tudja eldönteni, hogy felfelé vagy lefelé menjen – mondom ki hangosan. Apára nézek. Az álla remeg, a szeméből patakokban folynak a könnyek, de a vállát már nevetés rázza. Én is nevetek. Az én szememből is előtörnek a könnyek. Megfogom Apa kezét, elindulunk a lépcső felé. A tároló rácsos, sötét lejáróját nézem. Szinte hallom, ahogy odalent szuszog egy nagy sárkány.

Rossz a lift – kiáltja egy hang, amikor már a másodikon vagyunk. Anna az. Szendvicseket csinált, amíg lent voltunk, leszedte a függönyöket és össze is sepert. A szendvicsek illatára összerándul a gyomrom. Tegnap este óta egy falatot sem ettünk. Késő éjszakáig pakoltunk, aztán hazamentünk, álmatlan álomba roskadtunk, majd korán reggel visszajöttünk pakolni. Most megint este van.

Nincs meg a kulcs – mondja Anna. A kulcsos vitrint nézegeti. Semmi baj – felelem és megyek segíteni. Rossz a zárja. Csak jó erősen meg kell nyomni felfelé, és ki lehet nyitni. De régen hallottam már ezt az otthonos reccsenést. A szekrényben fajansztányérok és tálak vannak. Néhány megsárgult fotó, iratok és a brossos doboz. A szívem a torkomban dobog. Nem is emlékszem mikor láttam utoljára a brossokat. Óvatosan kinyitom a fémdobozt, szemem rögtön a borostyánost keresi, de nincs sehol. Pont az az egy hiányzik. Kicsit csalódottan végigsimítok a többin, majd Anna kezébe adom a dobozt.

Itt még van valami – mondja Apa, az alsó szekrénybe nyúlva. Egészen hátulról egy fonott kosarat húz elő, egy kendővel van letakarva. Nagyi kedvencével. Tűvé tettem érte a lakást, hogy abba temethessük el, de nem találtam. A kendő alatt egy boríték van Gyerekek felirattal. A borítékban egy levél. Girbe-gurba Nagyi betűkkel írva. Szinte látom magam előtt, ahogy az étkező asztal fölött lógó kristálycsillár gyér fénye alatt karistolja a betűket egymás után. Az asztali naptár is teli van velük:

:::::::::::::::::::::::::::::::::::::

Orvoshoz 9.

Szívgyógy. eddig elég.

D. haza.

M. benéz munka után.

:::::::::::::::::::::::::::::::::::::

D. én vagyok. M. pedig Apa.

Apa odaadja a levelet. Én egy pillanatra a kezemben tartom, óvatosan végigsimítok a papíron, majd inkább továbbadom Annának. Anna halkan, lassan olvasni kezdi. A levélben semmi megszólítás. Elképzelem, ahogy Nagyi tépelődött, végül csak úgy belevágott a lényegbe, mint telefonon is szokta.

Mire ezt megtaláljátok, én már a föld alatt leszek, és remélem a kedvenc kendőm nincs velem! Hordja, akinek tetszik vagy csak kössétek egy fára, hadd lebegjen a szélben.

Kedves kis unokám! Tudd, hogy ha más unokám lett volna, szóba se állok vele! Megtalálsz mindent a kosárban, amire valaha szükséged lehet az életben. Kombinét, az esküvő utáni játékhoz, Márciuskát a tavaszhoz, zsebkendőt a beteljesült és beteljesületlen szerelemekhez, és a kedvenc porcelánarcú ismeretlen rokonokat, hogy tudd, amit kaptunk véges, de gyönyörű.

Anna megáll az olvasással, rám néz. A kosárba nyúlok, valóban ott a csipkés selyem kombiné összehajtogatva. Egyszerre bomlik ki érintésemre. Az anyaga hűvös, jól esik a bőrömnek, puhább, mint emlékeimben valaha. Alatta ott a zsebkendő, rajta a rejtélyes B.A. A zsebkendőre tűzve ott a bross, a színe egy kicsit már megfakult, és mintha összement volna. A zsebkendőbe csomagolva ott vannak a képek is a legszebb emberekről, akiket valaha láttam. Akiknek kiskoromban annyira szerettem volna megfejteni a gondolataikat, vágyaikat. Az utolsó képen a Nagyi van. Az a kép, amit a telefonommal csináltam, amíg nem figyelt. Csukott szemmel napfürdőzött az erkélyen. Az ő arca nem porcelán, nagyon is valódinak tűnik. Az orromban érzem a napmeleggel átitatott haja illatát. Lehunyom a szemem. Anna hangjára nyitom ki újra.

És te, drága Fiam. Te már csak egy lókötő maradsz. De a legjobb lókötő. Azt hiszed, nekem semmi nem jó. Pedig én csak neked nem akarom, hogy akármi jó legyen. De azt hiszem, most már fölösleges váratnod szegény Annát. Már engem zavar… Vedd hát a gyűrűket, olvasztassátok be és csináltassatok belőle valami mai, modernebbet.

Most Apa nyúl a kosárba, apró, vörös bársony dobozkát vesz elő, benne két karikagyűrűvel. Annára néz, a szeme már könnyes. Majd később megbeszéljük, nem ígérek semmit – mondja Anna nevetve, de az ő szeme is könnyes. Én az enyémet B.A-ba törlöm. Anna szipog egyet, majd ismét a papírra néz. A kosárban már csak pár kopott, a szélein rojtos, bőrkötéses füzet van.

Édes Anna! A te neved magában hordozza, hogy anyja legyél ennek a két árvának, akit hátra hagyok. Mind a kettő megér egy misét. Mégis, te kapod a legszebb ajándékot. Őket adom neked. Őket és a receptjeimet, mert anélkül szendvics- és pizzamérgezésben követtek a sírba ideje korán. Szépek a weppoldalak vagy mik, amiket csinálsz, de itt az ideje, hogy megtanulj főzni is. Tanítsd meg az unokámat is, különben hiába a kombiné… Mit is mondhatnék még… Üdv a sárkánybarlangban!

Ennyi áll a levélben. Se több, se kevesebb.

A lépcsőházban hirtelen megkondul a lift. Az ajtaja hangosan csapódik az emeletünkön. Egyszerre megyünk az előszobába, kinézünk, mint akik vendéget várnak. A lift üres, senki nem száll ki. Csend van, majd hirtelen újra döndül a két vasszárny. A lift megindul, a nyíl zölden mutat felfelé, világít a sötét éjszakába.