Totth Benedek: Holtverseny

Holt volt, holt nem volt... Nem hittem volna, hogy Bartis Attila nyugtalan Nyugalma után jön még kutyára dér...

Ha adnék a bejegyzéseimnek címet, ennek valami hasonlót adnék. Tudtam én, hogy nem lesz egy leányálom ez a könyv, csak nem sejtettem, hogy ennyire... Délután hazaérve, arckönyvet lapozgatva jöttek a szokásos kedves, cuki-muki, megható, elgondolkodtató stb. videók, köztük ez, ahol a sosem hallottam még zenekar, sosem hallottam még frontembere (túl öreg vagyok?!) megörökítette az örökkévalónak, ahogy tündéri, négyfogacskás, vigyori kisfia delíriumos állapotú felnőtteket megszégyenítő röhögőgörcsöt kap élete első pitypang élményétől. A szám reflexből mosolyra húzódott, majd félúton a szemem az asztalomon heverő könyvre tévedt, és a mosoly úgy menekült le arcomról, mint valami riadt pók. „Ha ezek után kedvetek támadt szülőnek lenni, azt abszolút megértjük!” – mondja a videó alatt a szöveg, én meg a könyvre nézve arra gondolok, ha ezek után valakinek végleg elmenne a kedve a gyerekvállalástól, azt abszolút megérteném!” 

 „Ágak csapódnak az arcomba, izzadságcseppek csorognak a szemembe, fingom sincs, hová akarok eljutni, de valahogy jólesik ez az egyenletes mozgás, olyan vagyok, mint egy robot, csak rakom az egyik lábamat a másik után, de a fáradtság meg a fájdalom sem olyan, mint máskor. Jólesik, hogy ég a tüdőm, hogy sajognak az izmaim, mintha valaki más tüdejével vennék levegőt, valaki másnak az izmaival futnék. Akkor sem állok le, amikor már úgy érzem, mindjárt szétrobban a szívem, az ereimben meg akkumulátorsav áramlik.” 

Pontosan erről szól a könyv. Négy gimis, céltalanul és a felelősség teljes hiányával randalírozó, gátlástalan ámokfutásáról. De ez már nem a Zabhegyező szintű kallódó, lázadó kamaszok világa. Ez a mordállyal lyuggató, vadászkéssel gyilkolók pokla. Akik szabadidejükben teszik, amit mindenki más, iskolába, úszni járnak, ahol szúrják a csajokat és a tűket, és szívják a zöldet meg lökik a nigger dumát.

Pofán csapott, na, nincs mit szépíteni, odatenyerelt rendesen. Kánonban szorongatta a gigámat és a gyomorszájamat, én meg tőle ökölbe a kezemet, szívemet. Két-három oldalanként veszekedtem magammal, kell ez nekem? Komolyan? Ha igen, miért? Majd mikor már épp meggyőztem volna magam a félbehagyásról, valami mindig ott tartott, enyvesen a lapokhoz ragasztva. A lapokhoz, ahonnan ömlik a céltalan (de félve jegyezem meg, nem oktalan) erőszak, brutalitás, trágárság. Minden mennyiségben és formában. Nem tartom magam ilyen dolgokban műveletlen egyénnek, de sajnos tudott újat mondani, mutatni... Aztán meg sandán néztem a fiatalokat a metrón, villamoson. Ez folyik körülöttem? Ebben élek? Ezért adjak én életet a sajátomból? Hogy ilyenné váljon? Esküszöm viszket a halántékom, ha csak rágondolok... Egyetlen szó, gondolat zakatolt bennem... Valami hiányzik, hiányzik, hiányzik, hiányzik, hiányzik ebből a világból. És valami nagy baj van vele.

 „Néha hosszú percekig úgy érzem, ez az egész nem is velem történik, hanem egy 4D-s moziban ülök a hülye haverjaimmal, és valami ZS kategóriás akciófilmet nézünk.”   

Képek forrása: google, szerkesztve: photobucket

Valahogy én is így éreztem. Hogy ez nem szólhat az én világomról és koromról, arról, amiben (ezek szerint ennyire) vakon élek. De ha ilyen a tisztán látás, vak is akarok maradni, sőt gyermekeimet is megvakítanám. Hogy ez kétértelmű, és az egyik értelme durva? Akkor a könyvet el se olvassátok... :)

Jó, tudom, hogy a kép túlzóan torz, sőt a torzítás ferdítésének meghajlítása, főleg, ahogy közeledünk a vége felé, hogy egy, a szánkat és tüdőnket soha el nem hagyó, csak égető sóhajban semmisüljünk meg, és abban is maximálisan egyetértek Benedekkel, hogy a mai világban az ingerküszöb akkora fallá nőtte ki magát, hogy azt átlépni már nem lehet, csak buldózerrel lerohanni. Hát kedves Benedek, ez a buldózer igencsak hatásosra sikerült! Azt olvastam, szereti letaglózni az olvasóit. Hát akkor én most jelentem, hogy letaglózódtam, sőt földhöz kenettem! Amikor az író a következőket nyilatkozza, akkor mit mondjak én, a kedves olvasó? Beledöglöttem, mint kacsa (Kacsa haha) a nokedlibe,  csak azt...

„Mivel egyáltalán nem hasonlítok a regény szereplőire, néha elég nyomasztó volt belehelyezkedni az ő sivár és kiüresedett hétköznapjaikba. Fájdalmas volt végigjárni velük ezt a poklot, mégsem hagyott nyugodni ez az egész. Mintha furcsa démonok lettek volna. Néhányszor abba is kellett hagynom az írást, mert nem tudtam tartani a kellő távolságot a témától és a szereplőktől. Voltak pillanatok, amikor már nem bírtam tovább a fejükben létezni. Sokszor belém hasított, hogy „Úristen, mit művelek ezekkel a srácokkal”, de úgy éreztem, hogy muszáj végigcsinálnom, még ha beledöglök is.” – Forrás

Igen, én is így éreztem. Muszáj végigolvasnom, még ha beledöglök is. Hogy miért, azt nem tudnám teljesen megmagyarázni, ugyanis legnagyobb megkönnyebbülésemre a regény a lelkemre nem hatott. Nem azért, mert nincs, csak egyszerűen ez egy gyomorszájon vágó regény, érzelmi töltetek nélkül. Viszolyogtam, igen, borzadtam, igen, felemésztett, igen, de mégis, a lélek valahogy (és szerintem szerencsére) kimaradt a véres játékból.


~ Értékelés:

Egy legbrutálabb South Park volt, Beavis és Butt-Headdel ötvözve, csak annak is az a szintje, amikor már nevetni sem tudunk, csak állatias vonyítások hagyják el a szánkat a látottaknak köszönhetően. Persze lehet, hogy én csak egy kis mimóza lelkű olvasó vagyok, aki túl komolyan vette a Trainspotting-hatást. Mindenesetre én szigorúan csak erős idegzetűeknek és gyomrúaknak ajánlom. Köztük sok felnőttnek. Akik még észrevehetik, ha körülöttük szar van a palacsintában...

Kiadta: Magvető, 2014
Terjedelem: 248 oldal
Megrendelhető