Grecsó Krisztián: Megyek utánad

 „A fiú tudja már, a felnőttek csalnak. Hogy mindenki magát szereti a legjobban, és nem is szeret mást. Tudja, az élet máshol van.” 

Grecsó Krisztián mellett egyszer már jól elfértem, így nem volt kérdéses, hogy Megyek utána(d)... Be kell vallanom, háromszor indultam el, és háromszor torpantam meg, fordultam vissza. Az okot igazából nem tudom, egy kis hang azt súgta, várj még, és ha könyvekről van szó, szeretek hallgatni a kis hangokra, mert legtöbbször igazat szólnak. Most is. Ki kellett várni, hogy tudatom kitáguljon, teljes befogadásra készen, és hogy a lelkem is készen álljon. Mert bizony helyenként belehaltam. Bele én, de azért csak mentem, néha kullogtam, vánszorogtam, rozsdás súlyokat cipelve, utána(d)...

Először volt Daru és Lili, édes, felhősen is felhőtlen gyermekkor. Posztolások – na nem facebook –, temető őrzés, kivillanó, helyenként furcsán szúró illatok, érzések, gondolatok. A lányból egy csapásra nő lesz. A fiú fiú marad, és nem érti a lányt. Én se értem a lányt. Lány vagyok, tapasztaltam én is. Minden gyorsabb, intenzívebb. Hová sietni? Nem érti Daru sem. Szorult érte a szívem, pedig tudtam, hogy ez még csak az út eleje...

 „Daru most érzi csak, mennyire nem ismerik egymást, hogy a szerelem az egyetlen dolog, amit tudnak a másikról, az pedig saját magukban van, magukról szól.” 

Képek innen: google

Másodszor volt Eszter. Eszter, aki pedig már akkor is ott volt, amikor látszatra még nem. Ápolta a harcedzett, hősi halált játszó katonát. Mozdulatai már akkor tükrözték a jövőt. Eszter, ha neked ez kell – jutott eszembe a vicces mondás, miközben érintetlenül próbáltam tűrni, de a villamoson ülve peregtek a könnyeim. Eszter, ha neked ez kell. Daru, ha neked ez smafu... Dehogy smafu. Bármi legyen is a smafu ellentéte, ez pont az. Pedig még csak a gimnázium jön... 

Eszter úgy döntött megy. Nagyon messzire. Daru maradt. Gréta jött, átmeneti menedék. Petra, Sára, Adél, Gréta újra, Juli. Adják egymásnak a kilincset és a füves cigit, Daru pedig szilvásat játszik… érik, pottyan, érik, pottyan, pottyan, pottyan, rohad, érik. Csal és csalatik. Fájdalmat ad és kap, kér és vár, hisz és tud, remél, nem remél, utál és szeret.

 „Forog a világ, vörös és fekete a levegő, megy Daru bele a jövőbe, látja, hogy ez nem számít, hamarosan másik fiókban kotorászik, és az sem számít majd, egyszer minden víz elforr, minden vágy, sérelem, remény elporlik, megy Daru, látja magát, ahogy elhízik, aztán újra lefogy, hogy elköltözik innen, aztán vissza, aztán megint el, látja a lehetséges jövőt. És egészen biztos benne, hogy így lesz. Megy maga után, elöl megy Daru, utána ő, és ha tudná, sem akarná utolérni, de mivel ilyen kiszámítottan telik majd minden, nem is akarja.” 

Érdekes párhuzam volt rögtön a Holtverseny után olvasni. Akkor és most. A problémák hasonlóak, mint ahogy a megoldások és megoldatlanságok is, az intenzitás és hőfok is, és mégis más. Ez, így elbeszélve, szinte már szenvelegve, számomra sokkal ismerősebb. Pedig nem könnyű ténferegni a lélek útvesztőiben, de Grecsó Krisztián remek kalauz. Kézen fog és vezet, és útközben minden fűszálrezdülésre felhívja a figyelmet. Vannak és lesznek, akiknek ez sok, akik meg-megakadnak a rögökön, melyeknek erezetét nagyító alatt vizsgáljuk, néha én is megakadtam, amikor nem volt elég figyelem. De amikor volt, akkor roppantul élveztem, még akkor is, ha az erek időről időre vérbe, könnybe, homályba futottak. Grecsó, akarom mondani Daru végigélte ezeket a mozzanatokat, majd megörökített pillanatképei alapján berendez belőlük egy helyszínelő múzeumot, ahol bizonyos dolgokat sokkal jobb, megint másokat sokkal rosszabb fényben tüntet fel. De az emlékekre már csak ez a sors vár, valódi lényük, a pillanat nem is létezik. Megfoghatatlan. A könyv ezt a megfoghatatlan igyekszik megfogni, sőt markolássza, gyömöszkéli, gyúrja, sodorja… majd odaadja a kedves olvasónak, hogy nesze, ezt a rakétát szívd el öregem, s mi nem tehetünk mást, tüdőzzük. Olykor köhögve, de csillogó szemmel, mely csillogás forrása nem mindig egyértelmű... 

 „Mert a saját múltja csak részben az övé. A másik részében azoké, akik szerették. És akik szerették, nem voltak mindig őszinték vele, vagy csak ő nem vett észre mindent.” 

~ Értékelés:

Különös, kicsit olyan (vidéki) Moszkva tér hangulatú retró regény. Szürkés-barnás, helyenként áporodott levegőjű, fonnyadozó virág és kollégium szoba szagú, keserédes, társasan is magányos tobzódás. Pont, mint a felnőtté válás rögös útja. A felnőtté válásé, ami a halál pillanatáig zajlik. Hol hangosabban, hol félszegen, de belülről emészt, kívülről formál. Szerintem maga Grecsó Krisztián is felnőttebb lett, mire ezt megírta. De cáfoljon meg, ha nem így volt, van. Lesz... Lesz nekem még Grecsóközeli élményem, annyi szent! :)


 Kiadta: Magvető, 2014 
 Terjedelem: 312 oldal 
Megyek utána és megrendelem!