Hangjegy jelentések: Hangaszál a szélben

„A boldogság fura bokra, ott nő a szakadék szélén...”

Mindenki, aki a könyvekért követett/követ, nyugodjon meg, nem alakulok át Miamona Zenéldéjévé, Rockoldájává, sem Miamona Lelkizőjévé, csak mélyeket, hosszúkat, néha jólesőseket, néha gondterheseket hallgatok mostanában, és ma végre, végre ingerenciám támadt írni, és bizony az ihletet ne tagadjunk meg, jöjjön bárhonnan, mert sosem tudhatjuk kit talál el, kin kapcsol le vagy föl egy addig láthatatlan gombot és hasonló okosságok... Nem, még csak Miamona lelkigurudája sem leszek. :)

Magamban mondom magamnak, gondom kevés
és ami maradt, az is inkább csak a levés
vagyok, hogy legyek, teszek, hogy tegyek
nem is reméltem, mesés kis szabadesés

Jó, azt már tudjuk mi nem leszek, de akkor mi vagyok... Mostanában elégedetlen, bizonytalan, nyughatatlan és fáradt, tele kérdésekkel, válságokkal. Hol vagyok? miért ott? Jó-e az nekem, na de ki ne ismerné ezt a lélek- és elmeállapotot. Most már könyv is ritkán van a kezemben. Akkor ennyi volt? Egy korszak csupán, ami lezárult? Nem hiszem. Illetve remélem, hogy nem. Vagy tudom? Tudom és kész, mert máshogy nem lehet! Csak most nyár van. És munkahetek, végükön két nyomorult nappal, amit be kéne osztani. Hogy legyen benne minden, ami jó, ami élés és töltés, és ha már, akkor pozitív. Miről is akartam írni... Vicces, de egy zenekarról. Egy zenekarról, amelyről csak hallottam, pedig már 10 és fél éve élnek, így, ebben a formációban és zenélnek. Csak épp nekem eddig nem volt rájuk szükségem...(?) Aztán eljött a huszonnyolcadik szülinapom, ahol már rezeg a léc a harminc felé (blabla), egyfajta korai-, elő- és teljesen felesleges kapuzárási vagy nyitási, még nem tudom pontosan, pánikkal, pánikokkal, napi szintű pánikocskákkal. Azt mondtam páromnak, ma meg akarok őrülni, és leinni magam, és egyéb gagyi, tinivígjátékokba illő mondatokat. Ő meg rámutatott valami szórólapra, vagy a monitorra, már nem is tudom, hogy menjünk koncertre, játszik valami Anna and the Barbies. Én meg, hogy jó, ennél hülyébb nevűt úgysem találunk, miért ne. 

Képek forrása: google és Pásztor Anna fb oldala
Effekt: photobucket.com

Utálom Utáltam a koncerteket. Intorvertált vagyok és blabla, mert sok az ember, hogy az már tömeg, és morog, meg kilélegez, rámlélegez, összelélegez, és hangos, meg a basszust beteszik a mellkasomba, gyomromba, és onnan szól... és különben is, hol egy könyv, jaj hadd olvassak a kanapén! :D Jó, el kell ismernem, hogy némileg (magamhoz képest) ittas állapotba érkeztem meg a helyszínre, ahol kis fröccsintett szőlőlével folytattam, de amit akkor este átéltem... Na most azóta azt keresem, mint egy megszállott őrült hülye. 

„Kezdjetek el élni...”

Hogy ez az lett volna? Vagy valami ahhoz közeli élmény? Nem tudom, de azóta, mint „útvesztett vándor, ki végre hazatér...”  ezt keresem, követem, ezért menetelek a hétköznapok iszapjában. Csak azért furcsa ez, mert aki ismer(t), tudja, hogy ez rám abszolút nem jellemző. Úgy is érzem magam, mint akit elraboltak az ufók, miközben itt hagytak. Rájöttem, hogy koraérett típus voltam/vagyok, aki későn érik vissza, és mindent, ami ereszd el a hajam 5+ évvel később csinál. Olvasni is későn később kezdtem. Meg kitalálni mit akarok. Ez még nagyon erősen in progress...

Na de hogy arról is írjak miért pont az Anna and the Barbies... Mindig is hallgattam én zenét, és megvoltak az aktuális kedvenceim, főleg gimi tájékán lettem saját magam számára zeneértő, persze hogy kikkel, mikkel, azt már most nem fogom elárulni... :D De az biztos, hogy ilyen mértékű "rákattanásom" akkor volt utoljra, és aztán azóta sem... Hallgattam a rádiót, aztán jól van. Ha valaki nagyon birizgált, rékerestem, hallgattam pár hétig. És az is biztos, hogy engem egész (eddigi) életemben ki lehetett kergetni a világból a rock zenével, és a kemény, pasis rockkal még most is ki lehet. Annáék valahogy eltalálták azt a hangot és határt, ami még jó, amit még elviselek, sőt élvezek, igen, még a Gyáva forradalmár sem üti ki a biztosítékot, főleg, amikor belém áll a szöveg, mint egy dárda, és csak fúrja a sebemet... és megadón vonyítom, „lődd az agyat is, ahol egyszer volt egy álom...” hadd érezze már magát megszólítva és felszólítva az a félhomályban sunyító álom, ha ugyan ott van még! (A Nyuszika azért bevallom nem nagy kedvenc, kivéve illuminált állapotban..., amúgy attól azért az agyam kivan...). Ott, azon a bizonyos koncerten már megcsapott a szövegek szele. A Márti daláról például szentül meg voltam győződve, hogy valami ősrégi szám átdolgozva, mert egyszerűen annyira nyersen, ősien igaz, és majdnem közhelyes, de ahhoz túl mély, hogy rásüssük, hogy csak na! Az utolsó versszak pedig belegondolósan sírós, részegen, józanul mindenhogyan. 

Éljen a pacuha! :)

„Gyere most,  
Gyere nézz,  
A szemembe, 
Hogy bele égj!”

Pásztor Anna személyisége pedig úgy szippantott be azóta, mint hangaszálat a szél... és csak sodor magával, nézem az interjúkat egyre másra (igen, ezért (is) nem olvasok mostanában, csak a villamoson), és úgy érzem, ismerem ezt a lányt, nőt, már régről, és engedem, hogy vigyen magával be a fejébe, mert nagyon jó dolgok vannak ott bent. Koncerten innen és túl is kuckózom vele. Lubickolok a gondolataiban, személyiségében, és már-már szerelmen is túli vonzódást érzek. Könyveknél ilyet utoljára Schäffer Erzsébetnél éreztem. Nyitott vagyok a spiritualizmusra, de nem szárazon. Én egy tanulmányt vagy önsegélyező könyvet nem fogok a kezembe venni, azt nem mondom, hogy soha, de mostanában biztos, hogy nem. Nekem kell valaki, hogy rávegyen, kézen fogjon, bemutasson saját magamnak, hogy nézd, te hülye, hát ez te vagy, nem látod?! Kell, hogy szamuráj karddal szétvágja a fejem, és a sok bölcsességet jól beletegye. Ilyen szamuráj az életemben Szabó Magda, Schäffer Erzsébet, meg úgy általában egy csomó könyv, amikben elég ha csak egy-egy nagy büdös ponttyal tarkón csapó mondat van, amit addig olvasok, míg pacává nem válik a szemem előtt (hello, Anna Gavalda, és Baricco, remélem most nagyon csuklotok!) Ők a csöndes lélekvezetők, vagy a befelé kiáltósak, Anna pedig a nagyon-nagyon kifelé, hangos, rikító-rikoltó-sikoltó, bensőmet kettéhasító és kabátként magára öltő gázálarcos, menyasszonyruhás, fácános pávafarkú, angyalszárnyú, letisztultan tébolyult vad-békés kakadu. Ez vagy Anna, így látlak, így és ezért szeretlek! Meg mert mersz oda rúgni, ahol fáj, és még el is hiteted, hogy én ezt élvezem. 

„Mersz-e még remélni új feltámadást? Lesz e még egy végső lázadás?”

Mostanában megint merek. Csak még azt nem tudom, hogyan. De legalább már hiszem, hogy jogom van elégedetlenkedni, nem beérni ennyivel, magamat nem "lefelé" viszonyítani, és annak tükrében meglelni a lelki békét, hogy a nálam sanyarúbb helyzetűeknek sokkal rosszabb... Attól csak még cefetebbül érzem magam. Mindenki érkezik valamiért, és vagy mer elindulni megkeresni, vagy nem. Amíg tart a koncert, a lábam már lépkedne, utána még pár óráig tart, aztán leülök az irodában a monitorom elé. De legalább már van emlékem róla milyen érzés (lehet) lépkedni...

„Túl sok bátorság kell manapság középszerűnek lenni...”

Na jó, befejezem a sületlen blablát, mielőtt önálló életre kelne. Hogy miért érdemes ellátogatnotok egy Anna and the Barbies koncertre? Mert sok  az ember, hogy az már tömeg, és morog, meg kilélegez, rámlélegez, összelélegez, és hangos, meg a basszust beteszik a mellkasomba, gyomromba, és onnan szól... :))) Amúgy fogalmam sincs. Nem tudom kire hogy hat(na), csak azt tudom, hogy sokakra hat. Voltatok már olyan rock koncerten, ahol a 3-5 éves, apukája nyakában csápoló csöppségtől a 60-70 éves (nem rocker nagyi) néniig, a skinheaden, punkon, szolis barbicicababán, no meg intrós btks, önértékelési zavarokkal küzdő félszeg nyuszikán keresztül mindenki jól érzi magát? Mert, ha nem ingyenes majálisról van szó a Városligetben, bevallom, én még nem voltam. De tetszik a jelenség, és az élmény, ami most kicsit helyettesíti az írást, olvasást, de hiszem, hogy csak töltőre kell dugnom magam a nyárra, hogy aztán, visszasugározzam mindazt, amit magamba szívok. 

Ide még egyszer le akartam írni, hogy tényleg nem tervezek úgynevezett én-blogot csinálni a Könyveldéből, de rájöttem hülyeség, mert már így is az, hiszen az értékeléseim, ajánlásaim is ízig-vérig én vagyok, a könyves élményeibe tunkolom, csempészem minden örömöm, bánatom, életszakaszom. Ez is most csak úgy kikívánkozott... :)

Ui.: A bejegyzést direkt nem pakoltam tele klippekkel, interjúkkal, pedig tudnék mit sorolni... Akit érdekel, az írjon, akár kommentbe, akár privátba, szívesen ajánlok. Vagy feel free to explore, mellényúlni nem tudtok (vagy igen, de akkor mindegy is...) Annának meg a csini Barbiknak, ha látjátok őket, üzenem, hogy puszilom és rock & roll, baby! :)

Anna örök... lázadó! :)