Elif Shafak: Az isztambuli fattyú

„Az élet véletlen egybeesésekből áll. A véletlen és az egybeesés nem ugyanaz. Ahhoz, hogy az ember ezt megérthesse, néha szüksége van egy rossz dzsinnre.”

Ki vagyok? Miért vagyok? Honnan vagyok? Hová tartok? Miért tartok? - Közhely vagy sem, ezek a kérdések, így vagy úgy, egyszer mindenki életében szép kacskaringós kérdőjelet kapnak a végükre. Vannak azok a szerencsések, akiknek már egészen korán tiszta az útjuk és egyértelműek a gyökereik is. Vannak, akik kicsit több munkával, de még időben rátalálnak a válaszokra. Vannak, akiknek az újra és újra megérkező válaszok egymás fejére ugrálnak, mint vásott kölykök az ágyban, takarodó után. És vannak olyanok, akiknek az egész életük ezek körül forog...

Itt van például Asya. Isztambulban él, török. A gyökerei tiszták, kuszák és sokszor bolondosak, különcek, de nagyjából tiszták. Kivéve az édesanyját, aki súlyos titkot őriz arról, miért szólíttatja magát lánya által nagynéninek, miért olyan különc és lázadó, miért megy tűzzel-vassal a hagyományok és megszokások ellen. Megvan rá az oka, és amikor kiderül, egy darabig csak hápogva vesszük a levegőt...

„Az élet értelme az ellenállásban rejlik. Csak azok élnek emberhez méltó módon, akik lázadnak. A többi embert két csoportra lehet osztani: vannak a növényfélék, akik az égvilágon mindenbe beletörődnek, illetve a teáspoharak, akik bár sok mindenbe nem törődnek bele, ahhoz még sincs erejük, hogy fellázadjanak. Az első csoport a legkártékonyabb, míg a második a legnyomorúságosabb.”

Képek: Pinterest

Aztán ott van Armanoush alias Amy. Ő Arizónában él, az anyjával, aki csak azért ment feleségül egy török származású férfihez, hogy volt férje örmény családjának beintsen. Akik amúgy San Franciscóban élnek. Amy tehát részben amerikai, származását tekintve örmény, és mostohaapja lévén immár török lapok is keverednek élete könyvébe. Amy nem találja a helyét. Pedig nagyon keresi. Meg a választ arra, hogy mi ez az öröknek tűnő viszály török és örmény között. Ki irtott ki kit és miért, és hogy viszonyulnak mindehhez az éppen most élő generációk... Végül ő is Isztambulban köt ki, ebben a babonásan kusza, züllötten fennkölt városban, ami nem is város, hanem egy színkavalkáddal teli hajó, amire és amiről emberek hol föl, hol meg leszállnak.

„Ha az univerzumnak nevezett végtelen égbolt valóban hétrétegű és hetven titkot rejt, és a hetedik rétegben csakugyan ott lakozik az Égi Szem, amely odafentről mindent szemmel tart, akkor bizonyára időtlen idők óta figyeli Isztambul városát, hogy tudja, ki mit csinál a zárt ajtók mögött, ki milyen bűnt követ el. A város sziluettje most narancsos, vöröses és sárgás árnyalatokban pompázik. Az Égi Szem számára vibráló fényfoltnak tűnhet ez a gigantikus város. Minden villogó pont az ébren levő lakosok által meggyújtott fényforrás. Felülről nézve, olyan magaslatokból, ahonnét az Égi Szem is letekint, a látszólag rendszertelenül, kigyúló fények szabályos ritmusban pislákolnak. Olyan, mintha lentről valamilyen rejtjelezett üzenetet közvetítenének a Teremtő felé. Olyan, mintha mély harmónia lakozna ebben a káoszban.”

Shafak úgy kevergeti üstjében a sorsokat, mint más a forró lekvárt, és amikor már azt hinnénk, hogy össze-vissza kibugyog, szétfolyik, megéget, minden a helyére kerül. Minden tálka asure (más néven "Noé pudingja") megtelik, feldíszítődik, és étvágygerjesztően arra vár, hogy elfogyasszuk. Emellett bátran, saját országa szerint túl vakmerően is nyúl a történelemhez, nézetekhez...

A Bolhapalotában már tanúja lehettem mesemondó képességeinek, hogyan tálalja a kultúrát, vallást, hiedelmeket, történelmet, családi drámát egyfajta felnőtteknek szőtt tündérmese formájában, hogy az egyszerre szórakoztató, megmosolyogtató, elgondolkodtató, kupánvágó és letaglózó. Bár, még nem volt szerencsém Isztambulban járni, azt hiszem a következő idézet rám is igaz, így, megelőlegezve is:

„Szerelmes vagyok ennek a városnak a káoszába, a fárasztó vonzerejébe, soha nem múló szépségébe, vápurjaiba, zenéjébe, történeteibe, melankóliájába, színeibe és fekete humorába.”

~ Értékelés:

Ez az olvasás, azt hiszem bevonul személyes történelmembe, mint a valaha volt leghosszabban elnyújtott olvasás – köszönhető ez elsősorban a nyárnak, és a rengeteg programnak, aktív időszaknak –, de végig tudatában voltam, hogy be fogom fejezni, bárhol, bármikor könnyedén felvettem a  fonalat, és élvezettel lapozgattam, egy sima, egy fordított. Csak szívtam magamba a sokféle szagot, illatot, színt, életet. Sherezádé kegyetlen világa ez, ahol a Coca Cola és a farmer éppúgy jelen van, mint az ősi tetovált szimbólumok, talizmánok, mondák. A transzvesztita kihajol most az ablakon, és bólogat. Az Alkoholista Karikaturista meg kikéri a következő kört... Isten áldja meg őket! Köszönöm, hogy maguk közé fogadtak. Még ha jelenlétemtől meg is repedt néhány pohár...

„Ha az univerzumnak nevezett végtelen égbolt valóban hétrétegű és hetven titkot rejt, és a hetedik rétegben csakugyan ott lakozik az Égi Szem, amely odafentről mindent szemmel tart, akkor bizonyára időtlen idők óta figyeli Isztambul városát, hogy tudja, ki mit csinál a zárt ajtók mögött, ki milyen bűnt követ el. A város sziluettje most narancsos, vöröses és sárgás árnyalatokban pompázik. Az Égi Szem számára vibráló fényfoltnak tűnhet ez a gigantikus város. Minden villogó pont az ébren levő lakosok által meggyújtott fényforrás. Felülről nézve, olyan magaslatokból, ahonnét az Égi Szem is letekint, a látszólag rendszertelenül, kigyúló fények szabályos ritmusban pislákolnak. Olyan, mintha lentről valamilyen rejtjelezett üzenetet közvetítenének a Teremtő felé. Olyan, mintha mély harmónia lakozna ebben a káoszban.” 

Kiadta: Európa, 2015

Fordította:  Nagy Marietta, Sipos Kata, N. Kiss Zsuzsa

Eredeti cím: Baba ve Piç

Eredeti megjelenés: 2006

Terjedelem: 472 oldal

Megrendelhető

(kattintásra megnő)

A repedő poharak, hívogató utak, rossz és jó dzsinnek, étkek és vétkek legyenek veletek,

Miamona