Karin Alvtegen: Szégyen

Sajnos nálam beütött a (közel) teljes uborkaszezon, ami az olvasást illeti. Ezért sem könnyítettem meg a dolgom Karin Alvtegen könyvével. Nyomasztó, helyenként torok, gyomor és szívszorító élmény, amivel csak apránként tudtam haladni, minden reggel a metrón. Mégse tudtam abbahagyni. Tudni akartam kinek mi lesz a sorsa...

Karin Alvtegen nevével már többször találkoztam, és bevallom, az eredeti szándékom az volt, hogy egy jó kis skandináv krimivel kipipáljam a kihívásom egyik, még hiányzó pontját. Hát ez most nem jött be. :)

Fülszöveg:

Két nő a múlt fogságában. Két nő, akik jobban nem is különbözhetnének egymástól. Monika sikeres orvos, szép és fiatal, akire végre a szerelem is rátalált. Maj-Britt magányos, megkeseredett, óriási túlsúllyal küzdő, idősödő nő, aki évek óta nem lépett ki otthonából. Van azonban, ami közös bennük: mindkettejük eltökélt szándéka, hogy egyszer és mindenkorra megszabaduljanak gyermek- és ifjúkoruk gyötrő emlékeitől. Ám úgy tűnik, minden hiába. Egyiküket egy tragikus baleset, amelyben úgy érzi, helyette halt meg valaki, másikukat egy váratlan levél arra kényszeríti, hogy minden eddiginél fájóbban szembesüljön múltja árnyaival. Remélhetnek-e valaha is megváltást? – ezt tárja elénk a pszichokrimijeiről is ismert szerző döbbenetes erejű regényében.

„Mert sokféle rabság van.”

Az első szótól az utolsóig hideg és nyomasztó. Tudjátok, olyan, mint amikor egy filmen hiába mutatnak szép tájat, mosolygó embereket, a háttérzene a csontodig hatol és egyszerűen tudod, hogy fájni fog... Pedig igazi Miamona-lubickoló ez a könyv, ahol az apró mozzanatok, nézések, vállrándítások, gondolatok, félelmek, vágyak, álmok számítanak igazán. A múlt darabkái újra és újra betolakodnak a látóterünkbe, és két (látszólag távoli, közben pedig sorstárs) nőből, újra lány lesz, akik olyan megaláztatásokon mennek keresztül, amelyeket egy ember sem érdemel, és amelyek a szégyen visszavonhatatlan bélyegét égetik egész lényükbe, életükbe.

Képek: Pinterest

Random gondolatmorzsák következnek:

Sajnos, minden igyekezetem ellenére, nem tudtam megkedvelni a könyvet. Mármint, persze, a téma nem olyan, amit az ember kedvelhetne, de bármennyire is elfajzott dolog, én szeretem a nyomasztást. De itt most kicsit úgy éreztem, hogy a sorok vonszolnak maguk után, én meg, mint durcás gyerek nézek a másik irányba, ahol a többiek játszanak.

Dühítő. Ez is találó szó. Őrjítően dühítő. Például, amikor a szülők a vallást vakon, bigottan, saját igazuk magyarázására, saját brutalitásuk kiélésére használják. Nagyokat kell nyelni olvasás közben, és igyekezni nem megütni a lapokat... 

Hogy műfajilag hová lehetne sorolni, ez még egy nagyon jó kérdés. Nem éreztem igazán semminek konkrétan. Úgy értem, se kriminek, se drámának, de még csak száz százalékosan lélektaninak sem. Kusza, mindent benövő, bogáncsos indafolyam... Rátekeredik az emberre, és vagy van türelmünk kibogozni vagy jobb, ha akad nálunk egy éles kés...

A vak és kegyetlen véletlen olykor a legnagyobb ellenségünk, és ha sorsot vagy karmát látunk benne, hát Isten kegyelmezzünk nekünk, mert mi, saját magunknak nem fogunk...

Saját testünk börtönénél néha csak saját lelkünk börtöne a rosszabb.

Elképzelt, mégis megélt bűn és bűnhődés.

„Nem futhat elég gyorsan az ember, ha az, ami elől menekül, benne lakozik.”

~ Értékelés:

Próbálkozni fogok még a krimijeivel. Legalábbis eggyel biztosan. :) Az ajánlást pedig köszönöm Oláh Andreának! :)

Kiadta: Animus, 2014

Fordította: Dobosi Beáta

Eredeti cím: Skam

Eredeti megjelenés: 2005

Terjedelem: 288 oldal