Fannie Flagg: Sült ​zöld paradicsom

Már megint sült, még mindig zöld és persze, hogy paradicsom! Számomra azonban már nem csak Feltételes megálló! Megfogadtam, hogy több posztomban nem jajongok a hosszú-hosszú olvasási hanyatlásomról, de azt hiszem, ez vezetett engem vissza Whistle Stop-ba. Vágytam valamire, amiben nem csalódhatok. Nos, meg is kaptam, újfent! Aki még mindig nem olvasta, annak üzenem: nem érdekel hányszor kell még újraolvasnom, és bejegyzést írnom róla, higgyétek el, kimeríthetetlen kincsesbánya ez. Aki pedig enged a kedves erőszaknak, ám nem találja szíven úgy, mint engem, nos, az értékelje lelkesedésemet és elfogult elköteleződésemet, és keressen egy másik jó könyvet. Ha nagyon jót találna, persze szóljon nekem is! :) Ja, és nem mellékesen, most vettem észre előző bejegyzésemből (itt ni), hogy a korábbi újraolvasás is válság utáni defibrillátor volt. Ennyi. Megvan az ellenszérum! Marjatok csak betű-vedlett kígyók, ahogy akartok...

De mitől olyan jó ez a könyv – tehetitek fel a jogos kérdést. Egyesek elsősorban nőknek írt limonádénak is nevezhetik, amire persze rögtön egy kis rejthetetlen fintor áll haptákba az arcomon, és egy kissé megvető hangszínnel teszem hozzá, hogy de legalább igényes limonádé! Sőt, ha már italhoz kell hasonlítani, akkor a sötét színű, rejtelmesen egzotikus gyümölcsöket rejtő, testes ízű, forró puncs közelebb áll az igazság(om)hoz. Van a történetben szenvedés, halál, öregedés, elmúlás, rasszizmus, kegyetlenség, történelmi-, társadalmi igazságtalanság, embertelenség, de mégis, ami átragyog az egészen újra és újra, az ezeknek az ellentéte; az élet szépsége, szeretete, az emberség, maga az élni akarás. Jól el is határoztam, hogy a jövő évi kihívásomba, ha lesz, kapnak ezek a déli regények egy kategóriát, mert minden marcangolásuk ellenére, inkább simogatnak. És minél nagyobb a marás, annál jobban esik utána a simítás oltalma.

Annak, aki még nem ismeri a történetet: Evelyn Couch, egy menopauza bejáratában lézengő háziasszony, aki mindent végigcsinált az életben, ami elvárás, és kell, úgy is mint; iskola, férj, gyerek, és akinek legnagyobb öröme a nassolás, legnagyobb félelme pedig... nos... szinte mindentől fél. Kezdve az orvosoktól, a megvető pillantásokon át a saját vaginájáig. Evelyn minden hétvégén elkíséri férjét Edet, aki az idősek otthonában élő anyját látogatja. Azért az egyesszám, mert Evelyn lényegében mindegy ott van-e, nem tud a mama (bocsánat, A Mama) kedvére tenni, így hát a folyosón ücsörög, csipeget, pityereg. Na most egyszer csak ott az a kedves arcú, kissé bohókásnak tűnő idős hölgy, akinek be nem áll a szája, a múltjának puzzle-kéit rakosgatja újra meg újra, mert a kék alapon, fehér pettyes matrózruháján, hintaszékén, na meg üvegbe zárt epekövein kívül már csak ez maradt neki. Evelyn eleinte nem is vesz tudomást Ninnyről, ahogy Mrs. Threadgoode sem úgy tűnik, mint akit különösebben érdekel ki lesz légyen épp fültanúja hangos merengéseinek, csak úgy beszél az életről... az életnek... De aztán a két nő szépen lassan összebarátkozik, Evelynt (és az arra fogékony olvasót) pedig rabul ejti a megelevenedő Threadgoode családi múlt.

Képek: Pinterest

Aki olvasta korábbi értékeléseimet (itt és itt), az emlékszik arra is, hogy ez az a regény az életemben, ahol egy nőbe (Idgie Threadgoode-ba) lettem és vagyok szerelmes! Nos, a harmadik olvasásra ez mit sem változott. Pedig, így harmadikra már nagyon is látom a dölyfösségének időnként szánandó, emberi mivoltát, de csak még közelebb érzem tőle magamhoz. Mint ahogy az egész családot és történetet is. Immár úgy olvasom, mint ahogy kedvenc filmjét vagy sorozatát nézi az ember; tudja hol jön a kacagás, hol a sírás, ahol nagyon fáj, ott szabad picit beletekerni (persze aztán úgyis jön a lelki furdalás, és  összeszorított fogakkal a fejezet újraolvasása...). Két képzeletbeli  városka van, ahová ha fizikailag nem is, de lélekben szívesen és gyakran kirándulok. Mindkettő Amerikában leledzik; az egyik Stars Hollow (Szívek szállodája - amiből nem mellesleg novemberben jön egy új, 4 hosszú részes évad!!!), a másik pedig Whistle Stop. És ha ez egy Shakespeare szonett utánzás lenne, azt írnám, Az vagy nekem, mint szívnek Stars Hollow, s pekándiós pitéje a whistle stoppi népnek...

~ Értékelés:

Biztos gigászi meglepetésként ér mindenkit a maximális csillag... De tudjátok mit, én nem akarok senkit se rá, se lebeszélni. Akinek ki kell kötnie a Feltételes megállóban, azt úgy is odavezeti a belső GPS. Magam részéről csak egy saját magamra átírt, eredetileg Evelynre vonatkozó idézettel szeretnék zárni (feltételesen, koránt sem végleg...):

„Mostanában, ha el akarom terelni a figyelmemet arról, hogy meghúzzam a jégbe hűtött pisztoly ravaszát, lehunyt szemmel kényszerítem magam, hogy Mrs. Threadgoode hangját halljam, és ha mélyeket lélegzek és koncentrálok, sikerül Whistle Stopba képzelni magam. Gyalogolok lefelé az utcán, betérek Opal szépségszalonjába, és szinte érzem, ahogy mossák a hajamat, előbb meleg vízzel, aztán egyre hidegebbel. Amint frizurám elkészül, beugrok a postahivatalba Dot Weemshez, aztán tovább, be a kávézóba, ahol mindenki ott van, Csonka és Idgie is. Leülök, ebédet rendelek, és Wilbur Weems és Grady Kilgore odaint nekem. Sipsey és Onzell rám mosolyognak, és én hallom a konyhából beszűrődő rádiót. Mindenki megkérdezi, hogy vagyok, és örökké süt a nap, és mindig lesz holnap...”

A kalapok, füstös Jazz, telefonbeszélgetéseket lábukkal lehallgató rigók, a városokon, életeken átrobogó vonatok füttye, a lépes méz és a régvoltok színes történetei legyenek veletek,
Miamona