"Én semmi másról nem szeretnék írni, csak esztelennek tűnő vágyakról, gyermeki ábrándokról, titkolt szenvedélyekről és persze a boldogságról."
- írja Halász Margit, és szavához hűen, ezt is kapja az olvasó, aki kezébe veszi ezt a vékony, ám annál tartalmasabb kötetecskét.
A történetek telis-tele vannak, csak úgy lüktetnek az élettől. Nem mindig a jófélétől, de lüktetnek, bizseregnek, az biztos. Számomra legfontosabb üzenete, ami több sors leírásából kifénylett, hogy sosincs késő elkezdeni. Valamit. Akármit. Bármit. A szerelmet, az életet, a sarkkutatást... Mert ha már mégis késő, az úgyis korán kiderül.
"Szerintem itt, e földön mindenki arra teremtetett, hogy így vagy úgy, boldog legyen. Olykor elég hozzá egy fél szem kockacukor, máskor meg a világ összes gyémántkincse is kevés."
"Létezhet ennél izgalmasabb téma?" - Kérdezi Margit és kérdezem én is... A valóság misztériuma, a realitás valótlansága engem mindig ámulatba ejt.
Nekem most - kockacukor és gyémántkincs híján - pont elég volt ez a néhány "mese" az életről...
Na már most, vannak írók, akik olyan érzékletesen képesek ételekről írni, hogy az ember inkább ne fogjon hozzá az olvasáshoz éhesen, mert csak epekedés, szenvedés (még ha jófajta is) lesz a vége, és bizony több, mint valószínű, hogy "gyarló alakok" lévén úgyis elcsábulunk és beleharapunk egy-egy lédús, hamvas barackba, vagy elcsodálkozunk a sajt lágyan omlós csodáján. Halász Margittal pontosan ugyanez a helyzet, őt olvasva ugyanis, óhatatlanul vágyni kezdünk a vidéki, falusi élet gyönyörei után. Aki már átélte/megélte, azért, aki még nem, az meg azért.
Én kislánykoromban gyakran falun töltöttem hétvégéket, nyarak szeletkéit, itt is, ott is, több helyen, és attól a pillanattól, hogy elhagytuk a város táblát, mindig valami zsiborgás, valami készülődésféle, átszellemülésszerűség kezdett mocorogni bennem. Csak ültem az autóban/vonaton/buszon és néztem " hogy futottak a fák az út két oldalán, pedig nem is volt lábuk." Nem győztem én sem kapkodni a fejem, és mikor megérkeztünk, mintha nem is ugyanaz az ember lettem volna, hanem valami kis vad tündér, aki hazaérkezett, hogy újra megtalálja, elfoglalja helyét a birodalmában. A családban az a (hol hátrányokkal, hol meg előnyökkel járó) megtiszteltetés ért, hogy én töltöttem be a legkisebbnek kijáró pozíciót, így sokszor magamra voltam utalva, hogy megszervezzem időtöltésemet. Nem is szerettem annál jobban semmit, mint mikor saját kis világomba merülhettem, hogy onnan csak nagy erőfeszítések árán lehetett visszarángatni a valóba. Falun ezek a játszadozások még élvezetesebbek, élettől lüktetőbbek voltak.
Halász Margit ízletes szavait majszolgatva visszarepültem ebbe a világba, és legnagyobb örömömre újraéltem egy-egy momentumát.
A stílus humoros, pikírt, kacér és keserédes. Méz és szurok... mindkettő ragacsos, így vagy úgy, de mindenképp beleragadunk... ellenállni lehet, csak nem érdemes. :)
A kötet tartalmaz hosszabb-rövidebb szösszeneteket. Kivétel nélkül mindben találtam olyat, ami tetszett, de azért persze lettek kiemelt kedvenceim, úgy is, mint: Nálunk a huzat, Ignác és Eszter, Egy költő szerelme, Égi érő napraforgó.
De ha csak egyet kéne kiemelnem, akkor az Anyáról fiúra az, ami számomra magasan kiemelkedik. Lázadunk, dacolunk szüleink, családunk ellen, aztán egy szép napon tükörbe nézünk, és meglátjuk magunkon az ő ruháikat. Ez már csak így van. Ránk ragadt, mint a méz vagy a szurok. És vagy megtanuljuk otthonossá hordani őket, vagy folyton vakarózni fogunk...
~Értékelés: 10/10 Azt figyeltem meg, hogy legtöbbször magas pontot adok, elvétve csak alacsonyabbat, de hát így van ez rendjén, valahol mindenki megérzi, mi az, amit neki írtak, és ha néha zsákutcákba is szalad, az csak méginkább segíti tájékozódni a későbbiekben. Ahogy egy molyos kihívás címe is mondja, én most halásztam magamnak egy Margitot! És nem bántam meg! Sőt, visszadobom, hadd úszkáljon és remélhetőleg nemsokára újra kifogok egyet! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése