Joanne Harris örök bizalmat szavazott magának nálam a Csokoládéval, majd annak folytatásával a Csokoládé cipővel. Mesterien bánik az ízekkel, szívekkel, misztikummal. Ízig vérig nő; minden ízben lenyűgöző!
Joanne Harris és a novella:
Egy percig sem volt kétségem afelől, hogy Joanne Harrisnek ez a műfaj is fekszik. Persze, hogy nem, hiszen ő a hangulatteremtések nagy asszonya. Úgy kapja el az érzelmeket, hogy észre sem veszed, s közben már téged is elkapott. Hopp, a "kelepce" zárva, s te már nem is vágyódsz ki belőle. (Itt azonban bizony sokszor kivágyódtam, de erről majd mindjárt...)
Bársony
A cím felettébb találó! A kötet elindul egy keserédesen bársonyos szőnyegen, megismerjük Faith-t és Hope-ot, azaz Hitet és Reményt, két idős asszony formájában, akik még mindig vágynak a szépre, az életre. Majd jön egy ízig-vérig (na tessék, már megint íz...) Harrises felütés, A csúnya nővér, mert ilyen csúnya nővérek bizony köztünk is élnek, talán pont mi magunk vagyunk, és bizony nem könnyű az életük; mert „Csúnya Nővérnek lenni büszke, magányos dolog, ezt senki ne felejtse el.”
Aztán bizony borzongtam is, nem is keveset, például a Gasztronomiconon, ahol egy ősrégi családi recept segítségével nem csak régi ízek szabadulnak el...
Megtudhattuk milyen fontos egy írónak az eredetiség a Bolondok aranyából, majd belecsöppenhettünk egy boszorkányos osztálytalálkozóba A '81-es osztály jóvoltából, ahol kiderül, hogy a boszorkányok igenis köztünk járnak (hiszen ezt már eddig is tudtuk, nem igaz Joanne? :) ), és hogy a hétköznapi bűbájosok élete sem fenékig tejfel. Azt például, lefogadom, még a legnagyobb boszorka guruk közül se mindenki tudta, hogy „Egy felnőtt boszorkány sosem pocsékolná a csijét arra, hogy magasba emelje a seprűjét. Minek vesződjön, amikor első osztályon a kedvét keresik?”
„A fengsuj olyan múlt századi, drágám, most a sámánizmus a menő”
Indul a (keserű) mandula
Úgy a 6. sztoritól kezdve, úgy éreztem, mintha a keserű kezdene egyre erőteljesebben felülkerekedni. Még volt néha-néha egy-egy remekbeszabott, még talán inkább (keserűen) bársonyos történet, mint az egyik nagy kedvencem, az Uzsonna madarakkal, vagy a már megint teljes gasztronómiai, nyálcsordító fegyverzetét felvonultató Hal.
De leginkább frusztrációk és szorongások keltek életre. Hogy Harris sajátjai-e, bizonyos mértékig szerintem persze, hiszen olyan szorongások ezek, amik mindannyiunkat gyötörnek a mindennapokban, mint például a nagyvárosi, társas magány, elidegenedés, kirekesztés/kirekesztettség (többen is előjön végig a kötet során); a technika manipulatív és életet háttérbe szorító/ minimálisra csökkentő hatalma (A néző, A J-Zus gén); perverziók és az azoktól való félelem (A néző, Al és Christine bőrszerkói); státusszimbólumok fontossága (Autodafé); A virtualitás győzelme a valóság felett (Gandalfra várva, A J-ZUS gén); a mai társadalmi elvárások, úgy mint szépnek lenni, soványnak lenni, boldognak látszani(!!) (Szia, viszlát!, Hely a nap alatt) és még sorolhatnám tovább, mert a lista szinte végtelen.
Én és Joanne Harris novellái
Több szempontból is meglepő volt számomra a könyv. Először is nem tudtam, hogy Joanne Harrisnek ennyire jó humora van! Az eddig olvasott regényei, eme képességének nem engedtek teret a kibontakozásra. Sokféle humorral találkoztam a kötetben, a hangosan vihogóstól, az abszurdon, faviccen, morbid humoron át az önironikusig szinte mindennel. Ez nagyon tetszett. (Hatalmas plusz pont, hogy még a vámpíroknak is beszól! :) )
„bár a romantika talán halott, de a "beat megy tovább"…”
Szintén egy új arcát tártam elém ez a sok frusztráció és szorongás. Sokkal emberibbé vált a szememben, hús, vér ember, aki körülnéz a világban, és sokunkhoz hasonlóan, nem tetszik neki, amit lát. Lehet sikeres, gondtalan életű író, akkorsem képes figyelmen kívül hagyni a körülötte zajló dolgokat. Legfeljebb Vianne-nal és Anounk-kal egy kis időre elmenekül belőle, és engedi, hogy mi is vele tartsunk.
Azért, őszintének kell lennem, elég sok időbe telt, míg kiolvastam a kötetet, még novemberben kezdtem el, és sokszor félre tettem, aztán nem is vitt rá a lélek sokáig, hogy folytassam. Ennek oka, hogy bizony voltak történetek, amiken igazán, nagyon szenvedtem. Rossz volt olvasni, mind témájában, mint cselekményeiben. Kiemelkedően kettő ilyen volt: A kishableány és a Gandalfra várva. Az előbbinél talán sajnos sokat elárul rólam, hogy küzdöttem vele. A téma a testi fogyatékokkal (de a legkülönfélébbekkel, amikről ezidáig még hallani sem hallottam) élő, kirekesztett emberek. Azonosulni nem szeretnék, nem is tudok velük, és belegondolni sem jó, mert elrontja a napomat. Bizony! Önzőek vagyunk! (Akinek nem inge, ne vegye, de szerintem mindenkinek meg van a maga méretű inge erre is...) Önvédelem ez az önzőség, a saját lelki egyensúlyunkat igyekszik fenntartani. Joanne Harris meg Adj király katonát játszik velünk, és szakít, ahogy bír...
Az utóbbi történet pedig... Igen, ilyenről már hallottam, de nem akartam elhinni. Ennek a "szelídebb válfajai" is épp elég szomorúak. Nem akarok spoilerezni, aki olvasta, tudja mire gondolok...
„A részletek sokat számítanak, ha a valóságot célozzuk meg.”
Vissza a bársonyhoz!
Na, hogy ne ezzel a nagy keserűséggel zárjak, megosztom veletek személyes kedvenc történeteimet, szám szerint 4 darab ilyen lett:
- Faith és Hope vásárolni indulnak
- Uzsonna madarakkal
- Álom Tesco-kivitelben
- Hal
~Értékelés: 10/7.5 Meglepő volt, néhol mulatságos, sokszor sokkoló, amire nem igazán voltam felkészülve. De semmiképp nem bánom, hogy elolvastam!
„Mert néha a valóság egyszerűen nem elég.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése