Delphine de Vigan: No és Én

„Mielőtt Nóval találkoztam volna, azt hittem, az erőszak a kiabálásban, az ütésekben, a háborúban, a vérben van. Most már tudom, hogy erőszak a csöndben is van, hogy szabad szemmel néha láthatatlan. Erőszak az idő, ami befedi a sebeket, erőszak a napok kérlelhetetlen láncolata, a visszafordulás lehetetlensége. Erőszak, ami kicsúszik a kezünkből, ami hallgat, nem mutatkozik, erőszak az, amire nincs magyarázat, ami örökre átlátszatlan marad.”

Nyilvánvalóan nem lehet a világ összes hajléktalanját megmenteni, és egy fecske kislány sem csinál nyarat. De mikor olyasvalakivel találkozol, aki megért és elfogd olyannak, amilyen vagy; lógó cipőfűzővel, látszólag értelmetlen, lényegtelen kérdésekkel, furcsa szokásokkal, akkor nem lehet csak úgy szó nélkül továbbmenni. Hiszen ezt keresi mindenki. Ezt a szerelemben, barátságban, házi kedvencben...

Lou figyel. Nem, nem csak figyel, észrevesz és lát is. Apró elemeire bontja a világot és saját kis világát. Homlokán egy billog éktelenkedik: "intellektuálisan koraérett". Azaz magas az IQ-ja, de ami ennél sokkal fontosabb,  jóval érzékenyebb, mint az átlag. Érzékenyebb, nyíltabb, éppen ezért sokkal sebezhetőbb. Apró porszem csak az univerzumban, és ezzel pontosan tisztában van, nem is szeretne többen látszani. Egyetlen dolgot szeretne. Hogy szeressék. Hát nem ezt akarjuk mind? A tanárnéni elmagyarázza neki, hogy ő egy minden extrákkal felszerelt csodaautó, aki sajnos még nem ismeri a KRESZ-t és saját korlátait sem. Nem érzi, ha lefullad a motor, ha defektes a gumi. Kattogva vonszolja maga után a kerekeit. Pont úgy, mint No. No tizennyolc éves és hajléktalan. Egyetlen vagyona egy bőrönd, melynek kerekei már szintén felmondták a szolgálatot és fülsüketítő karistolással üvöltik a világ arcába: Emberek! Nem látjátok, hogy itt valami nagy baj van? Űrhajókat építetek, amik a Holdra visznek, tésztából megalkotjátok az Eiffel-tornyot, hogy utána lássátok millió darabra szétroppanni, halálos kórok ellenszereit kutatjátok s fedezitek fel. Közben meg hagyjátok, végignézitek, hogy fiatal lányok élnek az utcán, kiszolgáltatva a természet, s a mi sokkal ijesztőbb, az emberi természet kényének-kedvének.

„Nem értem a világ egyenletét, az álom és a valóság osztását, nem értem, miért billennek meg a dolgok, miért borulnak fel, tűnnek el, miért nem tartja meg az ígéreteit az élet.”

Lou nem szeret mások elé kiállni, nem szeret kiselőadást tartani; No csak akkor képes megnyílni, ha Anya éppen mosogat, Lou pedig a füzetével van elfoglalva. No  és Lou együtt vannak. Igazán együtt.

Lucas egy örök lázadó. Tizenhét éves, kezelhetetlen, egyedül Lou van rá hatással, mert szereti a "Csipetes" dolgokat, mint a friss brióst. Ketten próbálják No-t megmenteni a világtól és saját magától, de ez még kettejüknek is túl nagy dió.

Három fiatal, három életút, három kortárs probléma megtestesülése: a hajléktalanok kérdése; a tehetséggondozás igénye, hiánya; a magukra utalt gyerekek sorsa. S ami mindezeket összeköti, körülfonja ragacsos hálójával: a családi tragédiák árnyéka... 

Szívszaggató volt olvasni, sokszor már túl nyomasztó is. Szünetet kellett tartani, mert éreztem, hogy lassan de biztosan rám telepszik, mint a penész a falakra, és nincs az a "szuperanya" és csodaspray, ami eltávolíthatná... Féltem a happy endtől, rettegtem, mert tudtam, hogy az életben nem igazán van happy end...  „a dolgok azok, amik...” és végül úgyis „Mindig a valóságé az utolsó szó.” Nyitva maradt a vége, csak úgy, ahogy ezek a kérdések válasz nélkül maradnak az életben általában... talán soha nem is lesz rájuk megoldás, vagy mi azt már nem éljük meg... 

(Forrás: tumblr.com)

Szívesen olvastam volna hosszabban, részletesebben No szemszögét is például, mert bár tényszerűen megtudjuk hogy jutott az utcára, de hiányoznak a részletek. Persze, lehet, hogy jobb is. Lou családjáról is jó lett volna mélyebb dolgokat megtudni, főleg az anyáról, aki önzőnek tűnik, pedig ha belegondolunk, rájövünk, hogy mekkora veszteség érte. Ha megköveznek sem értek azzal egyet, hogy ugyanolyan kapocs van anya és gyermeke, mint apa és gyermeke között. Nem mondom, azt hogy az anya-gyermek kapcsolat erősebb (csak erőteljesen gondolom :) ), de az biztos, hogy más. 

Szóval sok jó karakter van, akiknek kevés volt ez a terjedelem, hogy megismerjük, pedig jó lett volna például Marin tanár úrról megtudni, vajon mi formálhatta olyanná, amilyen... Vagy Lucas személyiségének, sorsának mélyebb rétegeit...

Akadt egy-két furcsaság a fordításban és pár helyesírási hiba ("ez miatt", "az miatt" - elvileg ha sokáig és kitartóan használnak valamit, akkor abból szabály lehet, nem tudom, hogy így van-e, de bárhol meghallom, meglátom, falra mászok tőle...) és magában a történetben is volt pár oda nem illő, vagy nem rendesen kifejtett elem, ami nem tudom, hogy a fordításban veszett el, vagy az írónő teljes gondolata nem jutott a papírra. :)

~Értékelés: 10/8  Nyomasztó témája és hangulata ellenére is olvastatja magát a könyv, Lou próbálkozása szívhez szóló, példaértékű, figyelemfelkeltő, ugyanakkor tényleg nem elég ahhoz, hogy "nyarat csináljon".

„A dolgok azok, amik, és sok olyan van, ami ellen semmit nem tehetünk. Alighanem olyasmi ez, amit el kell fogadni, hogy felnőtté váljunk.”

(Forrás: tumblr.com)