Test/vér

„Ha érezve értenéd,  
Amit mondok: minden csillag üzen  
És iszony a szava,  
Nem felelnél így nekem akkor:  
’De szép az éjszaka! ”*

(Forrás: we♥it.com)

Mint azt korábban már írtam, rákosokról szóló könyvet nem, vagy csak csak nagyon ritkán veszek a kezembe. Jodi Picoult viszont már régóta birizgálta a fantáziámat, mert mindenhol csak jókat olvastam róla, és azt, hogy A nővérem húga a legjobbnak tartott műve, így hát, gondoltam magamban egyet és belevágtam...

„Minden tűzvész egy kicsiny parázzsal kezdődik.” 

A történetről dióhéjban: A könyv egy (valaha átlagos volt) amerikai család közel két hetét öleli fel, közben pedig ennél jóval többet, az egész életüket... Az alig hároméves Kateről kiderül, hogy leukémiás; bátyjáról Jesseről, hogy nem jó donor és nem túl jó feszültség elfojtó; édesanyjukról Saráról, hogy erősebb, mint hitte; és édesapjukról Brianről, hogy bármennyire is szeretné, még tűzoltó lévén sem tudja az összes tüzet kioltani, s azt, hogy a tűz magát eleméssze, nem is olyan könnyű kivárni és végignézni. Aztán ott van még Anna, a legkisebb lány, aki életét lényegében húga betegségének köszönheti, és akinek azzal a tudattal kell élnie, hogy ő tulajdonképpen nem más, mint a mentőöv, amivel a szülők a fuldokló másik lányukat szeretnék partra húzni. 

Később pedig képbe kerül még a  fordított nevű,"vastüdejű", "szív panaszokkal küzdő", "alkoholista", "színvak", "süket"  Campbell, akinek egyetlen baja igazából, hogy nem elég kemény a burok, amiben élni próbál, és amiből, meglepő módon, nem az élet borzalmait igyekszik kizárni, hanem pont ellenkezőleg... az érzelmeket. Egyetlen élőlényt enged köreibe férkőzni, nem mást, mint Bírót, aki spártai nevelése ellenére is ragaszkodik ehhez a fafejű emberhez. A burok aztán egyszer persze meghasad, és szépen sorjában surrannak be a "betolakodók". Az utolsó fontosabb szereplő Julia, Campbell szerelmi szála, akinek természetesen Annáékhoz is köze van. 

A történet, Kate és Bíró kivételével, az előbb felsorolt másik hat szereplő elbeszéléséből, szemszögén keresztül kerekedik, bontakozik ki. Nagyon érdekes, mert igazából csak most tudatosult bennem, most jöttem rá, hogy Kate egész idő nem szólal meg külön, csak mások részeiben szerepel, mégis annyira erős volt végig a jelenléte, hogy ez egész egyszerűen fel sem tűnt... A gesztusaiból, másokkal való kommunikációjából, a többieknek adott reakcióiból őt még talán jobban is sikerült megismerni, mint a többieket. 

Akiket kevésbé szerettem olvasni: Jesse és Julia, a két J-betűs (ez persze csak véletlenül alakult így :) ), úgy érzem, egyrészről velük tudtam a legkevésbé azonosulni, másrészről szerintem az ő alakjuk a legkidolgozatlanabb. 

És akit a legmegrázóbb volt olvasni: Sara, az anya. Az ő első narrációja késleltetve is volt, hogy aztán nagyobbat üssön... Olyannyira, hogy a könyvet az első 40 oldal után le is tettem, heves szívdobogás, torokszorítás közepette. Sara narrációja ugyanis részben elüt a többiekétől, az ő szemén keresztül ismerjük meg a könyv jelenéhez vezető kegyetlen utat. És bár nekem még nincsen gyermekem, de így is olyan szinten mellbe vágott a kezdet, a szörnyű kór felbukkanása és tudatosulása, hogy azt mondtam, ezt még így, olvasva sem bírom ki!

„– Leukémia… – ismétlem. A szó csúszós, iszamos, mint a tojásfehérje.” 

Csakhogy ez a 40 oldal már elég volt, hogy a történet szépen beegye magát a bőröm alá, a tudatomba, szívembe, így aztán nagy levegőt vettem és folytattam tovább. Aztán, ahogy Sara erősödött, úgy tette egyre könnyebbé az olvasást. Persze még így is akadt számos rész, ahol eltörött a mécses.

A könyv legnagyobb erőssége számomra abban rejlik, hogy drámai témája ellenére, képes volt megőrizni a hitelét. Ezt pedig azzal érte el, hogy megmaradta hétköznapok keretei között, és ezekben a szürkeségekben fénylik fel olykor-olykor egy szintén apró, ám annál nagyobb, mélyebb momentum. Ezek a hétköznapok persze a család számára teljesen megváltoztak, feje tetejére álltak, de olyan, apró, mindennapi mozzanatokat, pillanatokat, képeket volt képes az írónő ki- és megragadni, amitől teljes egészében életre kelt a történet és maguk a szereplők is. 

    „És emlékszem, hogy Jesse-nek dobtam a labdát, de Kate-et találtam el, akinek szeme-szája elállt a csodálkozástól, mikor a labda egyszer csak a karjai között volt. Pap ordított neki, hogy rohanjon a labdával az érintő pontra. Iszkolt, mint a nyúl, majdnem sikerült neki bevinnie a pontot, mikor Jesse rávetődött, s maga alá gyűrve Kate-et mindketten a földre zuhantak.

    Egy másodpercre megállt a világ. Kate ott feküdt kitárt karral-lábbal, s nem mozdult. Az apám máris ott termett, s lelökte róla Jesset-t. -Mi a fene ütött beléd?!

    -Elfelejtettem!

    Mire az anyám: -Hol fáj? Fel tudsz ülni?

    Kate a hátára gördült, és mosolygott. -Nem fáj semmim. Szuperül vagyok!

    A szüleim egymásra néztek. Egyikük sem értette, de én meg Jesse igen - hogy nem számít, ki vagy, a lelked mélyén mindig azt szeretnéd, hogy valaki más legyél, és amikor egy századmásodpercre teljesül ez a kívánságod, az maga a csoda. -Elfelejtette... - mondta Kate csak úgy magának, ahogy a hátán feküdt, s ragyogó arcát a hidegen fénylő napkorong felé fordította.”

Nem kellettek hosszú oldalak, leírások, párbeszédek, míg valakit megismertem, mert olyan apró rezdülésekből tevődtek össze, hogy már a legelső narrációjuk végénél úgy éreztük, legalábbis én, hogy ismerem őket, és amit több szeretem és szeretném figyelemmel kísérni további sorsukat. 

Nagyon súlyos etikai kérdéseket feszeget a téma és nézőpontról-nézőpontra ugrál. Én úgy voltam és vagyok is vele, hogy a családon belül mindenkinek a reakcióit értem és elfogadom, de aki a családon kívülről próbál belefolyni, azt nem tudom jogosnak venni. Persze, ha csak az agyammal próbálom felfogni, akkor meg igen, de képtelenség volt kizárni a szívemet. Beépültem ebbe a családba, nem választottam magamnak egy embert, akivel azonosultam, hanem kicsit mindenkiben benne voltam. Vagy talán nem is kicsit...   

„Van az életben néhány olyan pillanat, amikor az ember úgy érzi, az életútja kettéválik előtte, s bármelyik göröngyös ösvényt választja, a szeme ezután mindig a másik felé sandít, mert azt érzi, hibázott, mégiscsak a másik irányba kellett volna mennie.” 

Az egyetlen szál, amit nem szerettem, az Campbell és Julia múltja, szerelme... Erőltetettnek éreztem, feleslegesnek, Juliát úgy, ahogy van mellőzni tudtam volna, mert Campbell, amúgy zseniális figurája is csak akkor nem volt szimpatikus, míg vele volt... A múltjuk és szerelmük meg, hát... Nekem a nemrégiben olvasott A prímszámok magányában leírt feleslegesen, látványosan, irritálóan szenvelgő, vonagló szerelmes szálát juttatta eszembe.

A befejezésről (Figyelem, nyomokban spoilert tartalmazhat!): Olvasáskor (és film nézésnél is) sokszor elkövetem azt a hibát, hogy előre gondolkozom a lehetséges végkifejletekről. Itt, most annyira lekötöttek az érzelmek, hogy olyan nagyon sok verzió nem merült fel bennem, ezért aztán sikerült is meglepődnöm... Hogy jó volt-e ez így, azt még nem sikerült tisztázni magamban, mert a holywoodiasságot egy esetleges másik verzióra is rá lehetne fogni, viszont valami drámaiságért pedig kiáltott a sztori, hiszen az ilyen esetek sajnos az életben sem végződnek gyakran happy enddel. Kicsit nyitva is maradt, legalábbis számomra, hiszen nem tudjuk már meg később mi történt, mi történhetett, ez tetszett, már úgy értem a történet szempontjából, így mégsem lett annyira giccses a vége. 

„Minden egyes emberre, aki kap az élettől, jut egy másik, akinek adnia kell.” 

~Értékelés: 10/10 és kedvenc       A néhány "hibája" ellenére, amiket leírtam, nem tudok pontot levonni, mert akkora érzelmi töltetet és löketet adott, ami minden negatívumot szőnyeg alá söpört. Nagyon örülök, hogy nekiduráltam magam, és végülis elolvastam, mert igazán kár lett volna, ha kimarad! Még talán azt is elérte, hogy kicsit másképp tekintsek a hasonló történetekre, de azért hetente nem vállalnám be ezt az érzelmi hullámvasutat. Jodi Picoult könyveiért viszont egyértelműen nyúlni fogok a polcokon, mert mind a stílusát, mind a látásmódját magamhoz közelinek érzem. 

+1 megjegyzés: Az eredeti cím: "My Sister's Keeper" sokkal erőteljesebb.

„Ha a várost járom,  

És lobog a nagy nyüzsgés,  

Az elevenek lángja,  

Elfeledem a gyászom,  

A rést a mindenségben,  

Hol lüktet egy csillag hiánya.”**

(Forrás: we♥it.com)

____________________________________

* D.H. Lawrence: under the Oak (A tölgy alatt) Szabó T. Anna fordítása.

** D. H. Lawrence: Submergence (Alámerülés) Szabó T. Anna fordítása.