Mint a fekete szurok...

Képzelj el egy helyet, ahol a falnak nem csak füle van... 

Ahol az idő lecsorog a falakon. 

Ahol minden éjjel, éjfélkor vége van a bálnak, s közben folyik tovább, némán, üvöltve. 

Ahol semmi nem az, aminek látszik, vagy ha mégis, az csak még rosszabb...

Ahol legnagyobb vágyad, hogy csatakosan, reszketve, de felébredhess végre.

Ahol magányodból, félelmeidből, emlékeidből új erők lakmároznak. 

„Megint járkáltam álmomban kedvesem. Az emberi szörnyetegektől félek.”

Igen, pont ebben rejlik King ereje. Az emberiességben! Olyan emberi szörnyeket teremt, amit az agyunk, ha nagyon alámerül, akár valósnak is hihet... Miért is ne őrülhetne meg valaki a világtól elzártan, a hegyek jeges szorításában!? Hát persze, hogy megőrülhet, sőt, sok esetben meg is teszi...

„A hegyek nem ismerik a tréfát.”

Hogy is van ez, hogy az ember tágítgatja a határait... Hát igen, még pár éve nem hittem volna, hogy valaha King kerül a kezembe, ráadásul a "pszicho"-sabb fajtájú könyveiből. Pár könyvéből készült filmadaptációt ugyan már láttam, de a horrorosabb vonaltól, természetfeletti dolgoktól igyekeztem távolabb tartani magam. Végül aztán csak beadtam a derekam...

A történet dióhéjban: Adott egy átlagos család, átlagosnak nem mondható - legalábbis nem ismeretlen, egyedülálló - félelmekkel, kudarcokkal, frusztrációkkal. Benne adott  egy kisfiú, Danny, aki az átlagnál nyitottabb, ugyanúgy megérzi a jót, mint a rosszat, egyszóval: "ragyog". Gyermeki fejében kuszán kavarognak a világ felnőtt arcai, melyeket ösztönösen megérez, befogad, de sokszor nem tud mit kezdeni velük, csak botladozik, mint egy pár túl nagy cipőben, csúszkál előre-hátra, próbálja keresni a helyét. Szüleit feltétel nélkül szereti, értük bármire képes, hajlandó (hasonlóan Neil Gaiman: Coraline-jához). Jack, az apa, a gyermekkor szorongásait, felnőtt démonokká növelve küszködik a súlyos mindennapokkal, oldalán feleségével Wendyvel, aki mindent eltűr, csak hogy a családjuk dülöngélő romjait összetartsa. Nagy lehetőség, mikor Jack munkát kap a Panoráma Hotelben, hogy téli gondnok legyen. A hegyek és a hó fogva tartják őket, ám ez jó alkalom lenne, hogy a család végre megtalálja a hőn áhított harmóniát. Ehelyett valami egészen mást találnak. Jobban mondva, egészen más valami talál rájuk és próbálja őket megfosztani emberi mivoltuk utolsó lengedező hajszálától is. 

Nehezen indult az olvasás, döcögősen, a logika mindig pálcát tört a misztikum felett, nem tudtam magam átadni az érzésnek, bár az igazat megvallva annyira nem is akartam mertem, mert a könyv félelmet keltő erejét már az első oldalaktól tapasztaltam, és bizony kapcsolgattam a villanyokat sötétedés utána a konyhába vagy a fürdőbe menet... Aztán eljutottam egy pontig, ahol egy apró mozzanaton felidegesítettem magam, és azt mondtam ne tovább! Wendy idegesített fel. Egyszerűen irritált az egész lénye, reakciói, megnyilvánulásai. Aztán rájöttem miért. Egyrészt, mert vele próbáltam volna azonosulni, de nem ment, folyton csak arra gondoltam, hogy hát én biztos nem ezt tenném, nem így viselkednék, ami eleve abszurd, mert egy ilyen helyzetben (ilyen helyzetben??) aztán igazán nem tudhatja az ember mit miért tenne... A másik pedig, hogy vele próbáltam azonosulni és közben nem vettem észre, hogy inkább Jack "lettem". King annyira jól felépítette az ő alakját, és hozzá képest Wendyét olyan silányan, hogy könnyebb volt jack szemével látni. Akárhogy is, a könyv nem eresztett bűvköréből, meg akartam tudni mi lesz a(z előre tudhatóan véres) végkimenetel és Danny sorsa is érdekelt. Aztán, ahogy azt King is  frappánsan megfogalmazta: 

„Az őrület elleni érvek puha pukkanással szétpattannak, egyik réteg a másik után.” 

Pontosan így pukkantak szét az én érveim is, és az én agyamban is átvette az irányítást a téboly. A könyv második felében már sodródtam az eseményekkel, felvettem az egyre felpörgő ritmust, és King stílusát is egyre jobban élveztem. Az állandó zárójeles megjegyzések az elején még zavartak (jaj hagyjon már a hatásvadász próbálkozásaival), aztán már-már zsenialitása jelét (teee őrült pofa teee) véltem felfedezni bennük.

A történet, számomra, érzékletes (néha túlságosan is) allegóriája az emberi félelmek működésének, mivoltának. Emellett pedig az egész könyv egy igényesen, átgondoltan, részletesen felépített mű, szépen felvezette, felpörgette majd lágyan levezette az eseményeket. Ugyanazt a katarzist éltem át, mint a gyermekkor egy-egy hagyományos tündérmeséjénél. Nem hagyott fent a hegyekben, a havasok rabságában. Levezetett a nyárba - még ha a sebek hegén nem is fog a nap -, ahol az élet visszavonult kitaposott medrébe.

~Értékelés: 10/9    Egy pontot hagyok a további King-élményeknek, mert lesznek, ebben biztos vagyok! És, amit pont Kingtől nem vártam volna (látod-látod, ne ítélj elsőre, mindig mondom...) megajándékozott az egyik legszebb gondolattal, amit mostanában olvastam és ami kortalan üzenettel bír: 

 „Mert ez a dolgod ebben a cudar világban: életben kell tartanod magadban a szeretetet, de közben tovább kell lépned, történjék bármi.”

Erről automatikusan Madách híres szavai ugrottak be:

„Mondottam ember: Küzdj, és bízva bízzál!”

Az értékelést neveztem az Antikvarium.hu játékára.

A könyv elérhető: ITT