„Mattia úgy vélte, hogy Alice meg ő éppen olyan, mint két ikerprím, magányosak és elveszettek, közel egymáshoz, de nem annyira, hogy tényleg összeérjenek.”Ez tökéletesen leírja kapcsolatomat a regénnyel! Mi is közel voltunk egymáshoz, mégsem értünk össze...
Úgy érzem, sikerült az évet egy meglehetősen ellentmondásokat generáló művel kezdenem. Remélem az évem többi része nem lesz ilyen... (de... úgyis ilyen lesz...)
Az olasz írókkal nemrég kezdtem el ismerkedni, először Alessandro Baricco, majd név rokona, Alessandro D'Avenia kapcsán.
A stílus egyedisége az, ami mind két író esetében feltűnt, és ami ebből a könyvből sem hiányzott, de itt jön egy nagy DE!
Első este, mikor nekikezdtem csak úgy röppentek az oldalak, sodródtam... Megismertem Alicét, a mindennapi szorongásokkal küzdő kislányt, akit súlyos trauma ér, mikor egy nap síbalesetet szenved. Egy párhuzamos szálon futtatva pedig ott van Mattia, akinek küzdelem az élet értelmi sérült ikerhúga mellett. Nyilvánvaló volt, hogy ennek a két szereplőnek a sorsa össze fog fonódni, mégis engem a második felében valahogy elveszített a regény. Sokat gondolkoztam, hogy biztos a hangulatommal volt a baj, de mikor visszalapoztam a korábbi részekhez és bele-beleolvasgattam az ugyanúgy vonzott magával (vagy csak az átélt élmény miatt, nem tudom), egy szónak is száz a vége, nekem a történet második fele nem tetszett!
Alice anorexiás (lesz, volt? Gondolok itt a korai tej jelenetre) nekem az okok nem lettek tisztázva. A balesetéből fakadó bicegés miatt? Na ne már! Jobban érdekelt volna az akkor átélt sokk, végsősoron ott feküdt gyerekfejjel a hóban, élet és halál között, nem tudva, hogy a két nagyúr közül melyik nyújtja ki előbb a kezét felé... Az tetszett, hogy később visszagondolt ezekre a súlyos órákra, és a hó vakító csöndjét nem tudja elfelejteni, de nekem ez akkoris kevés!
„Mattia (...) kirekesztette a világot, Alice viszont az érezte, a világ rekesztette ki őt, s végül ráeszméltek, nincs túl sok különbség a kettő között.”
Ennek tükrében nálam az az ellentét sem működött, amit amúgy zseniálisnak tartok, hogy az egyik szereplőnél külső seb vezet a belsőkhöz, a másiknál pont fordítva, belső késztetésből öncsonkításba kezd... A prímszámos párhuzam tetszik, bár néhol már kicsit (hol jobban) erőltetettnek éreztem, unalmasnak, lerágott csontnak. És voltak egyenesen őrjítően átgondolatlan részletek. Ugyan hogy lenne már az lehetséges, hogy valaki férjhez megy, és a férje csak 3 év után jön rá, vagy meri kimondani, hogy a feleségével baj van. Milyen férj az akkor?...
Szóval a fő baj, hogy a felnőtt Alicét és Mattiát már teljesen közömbösnek éreztem. Nem mozgattak meg bennem semmit.
A két dolog, illetve három, ami engem kifejezetten érdekelt volna, az Alice anorexiájának mély, lélektani okai, mindennapi megélései, illetve a hóban átélt trauma; és Mattiánál a fogyatékos iker szál, amit túl hamar elvágtak... (legalábbis nekem túl hamar.)
Láttam benne fantáziát, de most sajnos nem érte el a várt hatást nálam. Kicsit olyan érzésem is volt, hogy az író igyekezett minél több aktuális, tiniket fenyegető veszélyt, modern kori problémát (amik koránt sem modern koriak, csak sokáig tabuk voltak) belehelyezni, mint drog, homoszexualitás, fogyatékosság, anorexia, öncsonkító hajlam... Nekem elég lett volna kevesebb is, sokkal mélyebben kifejtve.
A szereplők is számomra kétdimenziósak maradtak...
A végén akkor már, ha más nem volt, vártam a csavart, amit meglibbentettek, de aztán nem lett belőle semmi. Értem én, hogy ez is koncepció, de így csak a "mézesmadzagok" húzogatását éltem át, amikből alig lett valami...
~Értékelés: 10/5 Az alapötlet(ek) és a stílus azért megmozgattak.
+1 megjegyzés: A borító valami gyönyörűséges, stílusában kicsit olyan, mint a Gógyír északi szélre.
 |
| (Forrás: http://www.facebook.com/VandorsolyomKisasszony ) |
Nekem is ilyen ellentmondásos élmény volt, annyira jó volt a felütés, de amikor felnőttek... booááá. Fel nem bírom fogni, hogy Fabio, orvos létére, hogy nem látta, hogy a felesége anorexiás, és hogy emiatt szinte biztos, hogy ilyen állapotban nem lehet gyereke? És még ő volt felháborodva (tipikus pasi:P).
VálaszTörlésAlice-re is haragudtam, amikor SPOILER SPOILER látta a kórház ajtajában a lányt, és mégse szólt Mattiának, pedig lehet, hogy akkor M. kiszabadult volna végre a börtönéből. SPOILER SPOILER vége.
A szülőket egyenesen utáltam.
Tényleg, az márt le se írtam, hogy ráadásul orvos a férje... :D Nem tudom, de szerintem biztos, hogy nem minden esetben jár ez meddőséggel, de feltehetjük, hogy ez most igen, de letudni egyetlen mondattal, hogy hát szedhetnék hormonokat, de minek, és hogy erre pont egy orvos ne mondjon semmit... Ami még eszembe jutott azóta, hogy hogyan járhatott Mattia és Michela egy osztályba, illetve egy iskolába? Vagy kint ennyire jól működne az integrált oktatás? Sok lábon próbál megállni, de mindegyiken sántít :( Most olvasom pl. Picoult-tól A nővérem húgát, ott is párhuzamos szálak futnak, nem is csak kettő, hanem amit eddig megszámoltam ööö... 7 :D de mindegyik nagyon jól ki van bontogatva...
VálaszTörlésÁ, sztem csak a szülők erőltették, m nem bírták elviselni, hogy Michi nem átlagos gyermek lett. Meg az egészet a testvére nyakába varrni, és miután eltűnik, levegőnek nézni...
VálaszTörlésNagyon szeretem A nővérem húgát:))
És az iskola meg szó nélkül belement? :) Érdekes... na mindegy.
VálaszTörlésEddig úgy néz ki, hogy én is :))