Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre

"Írjon nekem, Emmi. Az írás olyan, mint a csók, csak ajkak nélkül. 

Az írás annyi, mint csókolni, de ésszel."

Nekem ennyit elég volt elolvasnom, hogy tudjam, akarom! És szerencsére nem kellett csalódnom, ugyanis a könyv végig tele volt ilyen, és ehhez hasonló üde, egyedi, lélekpezsdítő kis odamondogatásokkal írásokkal.

Legelső találkozásom a könyvvel az volt, hogy "csábító borító" és "csengő bongó"polcra tettem.

Gyógyír északi szélre: Valami velőtrázó, zokogtató, "Elfújta a szél" vagy "Doktor Zsivágó" jellegű, tragikus szerelmet sejtettem mögötte. Újra és újra előbukkant a könyv itt-ott, de én pár nappal ezelőttig egyszer sem olvastam el a fülszövegét. Úgy éreztem, a cím mindent közölt, amit tudnom kell elöljáróban. Még csak az sem tűnt fel, hogy a borítón azok az apró fehér valamik nem virágok, nem hópelyhek, nem pitypangmagocskák, de még csak nem is buborékok! Kukacok!!!! Na nem, nem földigilisztákra gondolok, hanem @@@@@ virtuális láncszemekre, melyek összekötnek minket. És akkor ebből már csak természetesen következik, hogy a könyv elektronikus levelekből (közkedveltebb, kevésbé ódivatú nevén: e-mailekből) összefércelt "szerelmi dráma".

A főszerepben Leo Leike, aki eleinte nem "like"-olja, ha Leike helyett Like-olják, de aztán ennek köszönheti, hogy megismerheti az igazi Emmi Rothnert! Miért hangsúlyozom ki, hogy az igazit? Nos, azért, mert a kapcsolataink nagy részében bizony nem sokszor mutatjuk teljesen igazi, ősi, valódi arcunkat, lényünket. Leo és Emmi azonban csak erre támaszkodhat, hiszen ők egymás számára csak az étert kitöltő űrt töltik és testesítik meg. Nincs más eszközük a lehengerlésre, csupán a személyiségük.

Nagyon szépen építkezik és bontakozik kettejük kapcsolata. Annyira intimen, és valódian, hogy olvasás közben néha szinte már-már olyan izgalom fogott el, mint mikor kislánykoromban, lábujjhegyen leselkedtem és hallgatóztam a felnőttek után.

A történetből többet nem árulok el, igaz nincs is nagyon mit, mert ezek apró és nagyobb rezdülések két ember között. Az, hogy most akkor végülis találkoznak vagy nem találkoznak engem annyira bevallom nem is érdekelt, persze ez így túlzás, azért izgultam, de sokkal jobban lekötött sziporkázó eszmecseréjük, teljesen elvarázsolt a kettejük kis végzete. :)

Bár mindketten hús-vér személyek, és mint ilyen, az emberi lényekre oly jellemző idegesítő, és súlyos önhajcsonkítást okozó tulajdonságokkal megáldva, mégis mindketten nagyon szerethető, és megérthető karakterek.

A két főszereplőn kívül még Mia (nem, nem én, csak majdnem... :)), Emmi barátnője volt még fontos, és tőle bizony érdekes és "hasznos" dolgokat tudunk meg a barátságról. Például, hogy két nő sok esetben csak addig barát, amíg mindkettejüknek van miről panaszkodni, de amint az egyiket felkarolja a sors tenyere, a barátságuk darabokra hullik. Van az a régi mondás, hogy bajban ismerszik meg az igazi barát, vagy valami hasonló. Én már régebb óta is pont az ellenkezőjét vallom! Örömben és boldogságban sokkal hamarabb kiderül, ki az, aki velünk van, és ki ellenünk. örömmel látom, hogy más is látja így...

A találkozáshoz még annyit - anélkül, hogy elárulnám, hogy végül létrejött-e a nagy légyott -, hogy én egy idő után elkezdtem őket rendesen félteni, hogy lerombolnak mindent, amit felépítettek, és csalódást okoznak egymásnak.

Ez az első könyves bejegyzésem (mert visszafelé fogok haladni), és máris magánéleti titkokat kényszerülök veletek megosztani. Szóval nekem azért is fontos és értékes ez a könyv, mert ezt az egészet én is átéltem. Egy véletlen virtuális odamondogatásból indult, majd több, mint három hónap mélyreható, szigorúan lelki tanulmányozásba és éteri szerelembe szökkent szárba, és egy nagy levegővétel utáni találkozást követően, mára egy hat éves boldog párkapcsolatban teljesedett ki. :) Mi jól döntöttünk, de féltem, hogy szegény Leo és Emmi nem jól fog...

Egyébként, visszakanyarodva a könyvhöz, olvastam már korábban egy hasonlóan megírt történetet, Cecelia Ahern: Ahol a szivárvány véget ér. De ott nagyot csalódtam, és azt hittem, hogy a "műfajjal" van bajom. Hát most legalább rájöttem, hogy nem! Így kell egy ilyet megírni! És az külön nagy öröm, hogy mindezt egy férfi mutatta meg nekem, mert már kezdtem elszomorodni, hogy kétségbeejtően csak a női írások és írók felé hajlok...

~ Értékelés: 10/10 és kedvenc! :)

~Érdekesség: Színházi előadás is van belőle, ami nagyon érdekes lehet. Egy ilyesmit láttam csak eddig, egy kamara darabot Édith Piaf életéről: Piaf két arca, az nagyon tetszett.

"Ui.: Ha eszébe jut, hogyan lehetne másképp „Kellemes Karácsonyi ünnepeket és boldog új évet” kívánni, mint hogy „Kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog új évet”, akkor legyen olyan kedves, és közölje velem. Addig is: Kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog új évet kívánok!" :)

__________________________________________________

Folytatás > Daniel Glattuer: A hetedik hullám