Aki nagy Dennis Lehane és férfi krimi rajongó, az lehet, hogy ezúttal jobb, ha nem olvassa tovább lányos csacsogásomat! :) Ugyanis sajnos ezzel a könyvvel csak megerősítést nyertem, hogy a krimi, méghozzá leginkább a férfi krimi nem nekem való…
Pedig Lehane népszerűségét elnézve, nagyon igyekeztem és szerettem volna én is szeretni, de sajnos – ezúttal legalábbis – nem jött össze… Sok helyen besokalltam, már-már a feladás határán tengődtem, de aztán szerencsére mindig jött egy-egy rész, ami valahogy mégiscsak átlendített a megannyi holtponton...
Maga az alaptörténet „tetszett” (már amennyire az ilyen téma "tetszhet"), megindított.
~ Fülszöveg: "Amerikában naponta több ezer gyermek tűnik el, és egy részük soha nem kerül elő. Elnyeli őket a föld, mintha meg sem születtek volna. A négyéves Amanda McCreadyt egy meleg, nyári éjszakán rabolják el a saját ágyából. A sajtó éjjel-nappal a lány eltűnésével foglalkozik, és a teljes bostoni rendőrség őt keresi, mégsem lelik nyomát. Amanda nagynénje Patrick Kenzie-t és Angela Gennarót, a két magánnyomozót fogadja fel, hogy segítsenek, kiknek nyomozása drogüzérek, pedofilok és könyörtelen gyilkosok világába vezet, ahol nem csak szembesülniük kell mindazzal a borzalommal, amit a felnőttek az ártatlanokkal szemben elkövethetnek, hanem felszínre kerülnek saját, ellentmondásos érzéseik is arról, mi helyes és mi helytelen."
Belegondolni... úgy értem tényleg, tééényleg igazán belegondolni, hogy csak Amerikában NAPONTA TÖBB EZER gyerek tűnik el??? FÉLELMETES! Felfoghatatlan... :(
"Ám minden zaj közepette a leghangosabb az eltűnt gyermek hallgatása. Körülbelül nyolcvan-kilencven centiméter magas ez a derekunkat bizsergető csend; hallani, ahogy felszáll a parkettáról. Ezt ordítják a sarkok, a repedések és az ágy mellett a padlón felejtett játék baba érzéketlen arca. Ez a csend más, mint ami a temetésekre és virrasztásokra telepszik rá. A holtak csendje véglegességet hordoz magában; tudjuk, hogy hozzá kell szoknunk. Egy eltűnt gyermek némaságához azonban nem szokhatunk hozzá; nem vagyunk hajlandóak beletörődni, s ezért teli torokból üvölt ránk."
"Senki sem tudja – (…) –, hol köthetnek ki ezek a gyerekek. (…); de az is lehet, hogy elnyeli őket az üresség, átesnek a világegyetem szövetén keletkezett réseken, s a túloldalról soha többé nem hallunk felőlük."
Amandáról nem sok mindent tudunk, csak hogy sivár kis mindennapjait, visszahúzódóan, magányosan élte egy olyan anyával, akiről első gondolatom az volt, hogy meg sem érdemli, hogy gyermeket hozhasson a világra... És akkor az anyáról, ezzel el is mondtam mindent, mi elmondható, mert bár néhol, ha nagyon akarom és hunyorítok, felfeslik otromba lénye, és mintha nagyon halvány ember-szerű tulajdonságok kandikálnának elő, de lehet, hogy az egész csak a képzelet(em) szüleménye...
A nyomozópáros, Lehane híres és népszerű nyomzópárosa, Patrick Kenzie és Angela Gennaro első látásra szimpatikusnak és ígéretesnek tűntek, különösen Angie, aki kezdetben úgy élt bennem, mint egy szexis, karakán, belevaló, keménynek látszani igyekvő, közben belül megrémült és rettegő kislányt rejtegető, szeretnivaló egyéniség, ám a többi szereplővel együtt egyszer csak, miután éppenhogy szárba szökkent, paff, ki is fulladt. Nem láttam jellemfejlődést, és lehet, hogy már az elején is csak én szeretettem volna belelátni annyi mindent...
A történet, szó mi szó, tartogatott csavarokat, meglepő fordulatokat, pedig már mindenféle verziót végigjátszottam fejben, de a kőkemény tesztoszteron töltetű "pasis" stílus lerombolta az élményt. Értem én, hogy egy krimibe kell a vér... de, hogy belek, és kilógó tüdők, és hosszasan ecsetelt sebejtések... Nem, köszönöm, én nem ezért olvasok, ha olvasok... Ezekre ott van az esti híradó... :(
A káromkodásokért sem rajongtam, de mivel nem öncélú volt, így azokkal még csak-csak kibékültem. A részletes sportleírásokat nem tudtam követni, és bele is esett néha a fejem a könyvbe... Most, hogy leírtam ezt az utolsó mondatot, eszembe jutott, hogy ilyen leírásból talán csak egy hosszabb volt, bár igaz, ott mind a két félidőt külön-külön taglalták... :D
De a végére fel kellett hogy kapjam a fejem, ugyanis a befejezés mélységesen elgondolkodtatott. Lehet vitatkozni, hogy etikus/ nem etikus... Az a baj, hogy én magam sem tudom eldönteni mit tettem volna. Illetve, el tudom, de azt nem merném garantálni, hogy soha többé, egy percnyi kétely erejéig sem mardosna...
"(…) az embereket ritkán lehet megérteni. Kiismerhetetlen teremtmények vagyunk, ösztöneinket a legkülönbözőbb erők vezérlik, legtöbbjüket magunk sem értjük."
~ Értékelés: 10/5 A témaválasztás és befejezés felfelé húzták, a stílus és kivitelezés pedig lefelé, így, ebben a kötélhúzóversenyben döntetlen eredmény született. :)
+1 megjegyzés: A borító tényleg nagyon ütős lett, a hideg futkosott a hátamon, valahányszor ránéztem, aztán az éjjeliszekrényemen inkább meg is fordítottam, hogy ne kelljen farkasszemet néznem vele, és akkor megláttam, hogy a hátán is ott van... :D Hát... a tervezők nem bízták a véletlenre! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése