„Az alkotni tudás – ahogy Szabó Magda írja – kegyelem eredménye”. Az biztos, hogy Neki nagyon nagy marokkal jutott ebből a kegyelemből, mindannyiunk örömére.
A Katalin utca után a második komoly Szabó Magda művem. Itt is csak úgy sodródtam az írónő szavaival, melyek néhol tőrdöfésként értek, de érdekes módon, „meg sem éreztem”, „a seb” ugyanis nem kezdett azonnal „vérezni”,” fájni”, csak kicsivel később, de akkor egyszerre öntött el a zsibbadt döbbenet. Ilyenkor bizony volt, hogy még vissza is kellett lapoznom, hogy elhiggyem, amit agyam kis ideje olvasott, de még fel nem fogott, pedig a koncentráció teljes és zavartalan volt.
"(…) ha már senki nincs, aki örül az embernek, mikor belép, okosabb nem élni."
Még egy különös dolgot vettem észre, ami olvasás közben nem történt eddig soha velem, hogy Emerenc alakja egész egyszerűen oldalról-oldalra, fejezetről-fejezetre változott. Persze, hiszen az elején csak morzsákat hintettek el az író kezek, amikből szépen lassan táplálkozik, de ha én olvasás közben valakit külsőleg elképzelek valamilyennek, az már nem nagyon változik (kivéve persze, ha a változás konkrétan le van írva). Emerenc alakja azonban úgy indult, mint az a hagyományos, „pogácsarácsos-arcú”, szigorú, távolságtartó tekintetű, hatalmas tenyerű, cserzett bőrű, dünnyögve beszélő, mindig a munka felé görnyedő, öntörvényű falusi öregasszony; aztán ahogy olvastam, fejemben a teste egyenesedni kezdett, egyre magasabb lett, arcán a ráncok elkezdtek kisimulni, bőre, haja és szeme pedig valami földöntúli ragyogást árasztott. Mindez két fontos dolgot árul el nekem az írónőről: Hogy valóban kivételes- és a maga furcsa, megmagyarázhatatlan, nem hétköznapi és kifacsart módján igazi meghittségbe került Emerenccel (vagy akit Emerenc alakja jelképez), és hogy hihetetlenül jó emberismerő volt.
 |
| (Forrás: www.fotocommunity.de) |
"Emerenc, ha egyáltalán hitt valami faktorban, az időben hitt, magánmitológiájában az Idő mint molnár őrölt egy végtelen malomban, s aszerint, hogy kinek a zsákja került elébe, szűrte a garat az eseményeket. Ki nem maradt senki Emerenc hite szerint, legfeljebb nem érte meg, de meg volt győződve róla, a halott búzáját is megőrli és zsákba csorgatja a molnár, csak éppen mások viszik el a hátukon a lisztet, és sütnek belőle kenyeret."
De Szabó Magda sokkal jobban megfogalmazta nálam ki is, mi is volt Emerenc:
„Mindenki példája volt, mindenki segítsége, a mintakép, keményített köténye zsebéből galambként vászonzsebkendők suhogtak ki, papírba takart cukorkák, ő volt a hó királynője, a biztonság, nyáron az első cseresznyeszem, ősszel a gesztenyekoppanás, télen a parázs tök, tavasszal az első rügy a sövényen: Emerenc tiszta volt, és kikezdhetetlen, ő volt mi, valamennyien, a legjobb önmagunk, aki mindig szerettünk volna lenni. Emerenc örökké fedett homlokával, tó-arcával nem kért senkitől semmit, nem szorult senkire, mindenki terhét úgy vállalta fel hogy egy életen át hallgatott arról, neki mi a terhe … ”
Ha a könyvet egyetlen szóval kéne jellemeznem, az az 'elementáris' lenne, annak mind az eredeti, latin jelentésével: „őserőhöz tartozó"; mind a tudományossal: „egyszerű, alapvető”; mind pedig a köznyelvben és irodalomban felfokozódott használatával: „elemi erejű, ellenállhatatlan, sodró, magával ragadó".
 |
| (Forrás: http://www.imonline.nl) |
Bár Emerenc és az írónő számára ezzel az élettörténettel egy ajtó becsukódott; azok számára, akikhez a szavak eljutnak újabb és újabb ajtók tárulnak!
~ Értékelés: 10/10 és abszolút kedvenc! Biztos, hogy még kezembe kerül, mert Szabó Magdánál, minél többet olvassuk, annál mélyebbre jutunk!
+1 Megjegyzés: Nagyon tetszett, hogy Szabó Magda, mint írónő, bepillantást engedett mindennapi munkájába, értékes morzsákat hintett el az írásról, mint művészetről, ahogy ő látta és megélte azt...
"Írni szerettem volna, csak hát az alkotni tudás kegyelem eredménye, annyi mindennek meg kell hozzá lennie, hogy sikerüljön, izgalomnak és nyugalomnak, belső csendnek és olyan feszítő indulatnak, ami édes is, meg keserű is (…)"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése