Olvasás után megfogadtam, hogy molyra nem írok róla! Nem is tettem. De akkor még nem volt blogom, és itt muszáj, hogy szerepeljen!
Kell, hogy olvassátok!
Kell!
Nektek kell!
Értetek!
Schäffer Erzsébetért!
A világért!
Nehéz szavakba önteni mit is kaptam én ettől az írástól, s magától a szerzőtől. Nehéz, de megpróbálom!
Hitet kaptam, hogy lehet és érdemes kitárni a szívünket, és engedni, hogy "megsebezzük egymással magunk". És azt is megtanultam, hogy sosincs késő! Eddig is hallottam ezt az olcsón puffogtatott, légbuborékos frázist, de most értelmet és tartalmat nyert.
A könyv lélekemelő és megrázó módon írja le egy édesanya és egy leány viszonyát. Az édesanya nem biztos benne, hogy jó lánya van. A lány pedig nem biztos benne, hogy szerető, odaadó édesanyja van. Zajlik az élet a maga girbe-gurbán vájt medrében, s közben mindketten vágynak egymásra. Igazán egymásra! De ezt az érzést nem tudják, nem akarják beazonosítani. Azt gondolják mindig, a végtelenségig ott lesznek ők egymásnak, ráérnek még... S mikor az élet közbeszól, végső figyelmeztetőt küld, hogy most vagy soha, akkor végre elkezdik akarni egymást. Igazán akarni.
„Miért van, miért van mindig későn, nem csupán a felismerés, hanem az igyekezet nélküli elfogadás.”
Én ott voltam az előadóteremben, ahol Schäffer Erzsébet elcsukló hangon, de mosolygó arccal mondta: Lehajoltam, hogy a takarót megigazítsam, és az arcunk összeért. Az anyukám nem az a puszilkodós fajta, de most simult és ölelt, átadtuk magunkat egymásnak. És arra gondoltam miért, miért nem bújtam már oda hamarabb, mire vártam.... És a teremben nem én voltam az egyedüli, aki a könnyeivel és valami égetően maró érzéssel küszködött. De ezeket a dolgokat ki kell mondani valakinek, még ha fáj is, még ha úgy érezzük képtelenség ép ésszel kibírni. Schäffer Erzsébet, a sok-sok magasztaló jelzőn kívül, amit mondani tudok, mérhetetlenül bátor a szememben!
„(…) igen, a figyelmes szeretet – egy kis halál. Amikor az ember odaadja magát egészen. Meghal a maga számára, hogy a másikért legyen...”
Sajnos nekem nem adatott meg, hogy édesanyámat megismerjem, elkönyvelhessem magamban helyesen vagy helytelenül, jó vagy kevésbé jó anyának. De ha megtehetném, ha csak egy napra is megtehetném... Már tudnám mennyit ér a perc, a pillanat, a mozdulat...
„Itt maradtak a neszek, a félbetört pillanatok (…)”
A könyv nem regény. Apró, leheletfinom mozzanatok és rezdülések csokorba gyűjtve. Hihetetlenül kitárulkozó és intim. Ilyesmivel így, leírva még sosem találkoztam. Bevallom végigzokogtam a sorokat, és még utána is sokáig csak feküdni bírtam, mert annyira nagy súlyt helyezett rám, a mellkasomra, hogy nem voltam képes moccanni. Ekkor értettem meg, amit szintén ezen a találkozón mondott: Sokkal nehezebb hallgatni, mint mesélni. Én eddig talán az ellenkezőjét hittem, hogy nehezebb kitárni a lelkünket egy másik ember felé. De tényleg, sokkal nehezebb elbírni más "terhét", mint a sajátunktól "megszabadulni". De ez a "teher" jó, hogy jött. Egy idő után szépen eloszlott rajtam, és a megfelelő helyekre épült be.
Értékelést ezúttal nem írok, egy ilyen kitárulkozást nincs jogom pontokkal illetni (még ha a maximumot is kapná, mert ez természetesen nem kérdéses...) Ezt szavakba is csak alig, és a töredékéig lehet önteni, hogy mit jelent nekem...
„Voltak megtalált, megszentelt pillanatok. Percek, órák. Voltak vallomások. Nem mondom, hogy kitöltötték a napjainkat, de voltak. És felülírtak mindent.”
Bennem is sok fontos dolgot felülírt, és ezentúl minden erőmmel, ami csak megadatik, azon leszek, hogy Schäffer Erzsébet meghallgatásra leljen, eljusson oda, ahol nagy szükség van Őrá! Mert mindenhol nagy szükség van, még ott is, ahol tagadják, vagy egyszerűen nem tudják.
„Mindegyikünk sorsa sors a többiekével… Tudni egymást, ismerni egymást, nem elég egy élet…”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése