Alessandro D'Avenia: Fehér, mint a tej, piros, mint a vér

Már megint hogy került a kezembe ez a könyv... Beleszerettem a borítójába! Nem vitás! És alighogy megnyugodtam a felismeréstől, hogy hála a magasságosnak nincsenek benne vérszívók, jött a következő sokk, ami persze a címéből egyértelműen ki is derül: a rettegett, r-betűs, ma még leküzdhetetlen kórról van szó: rák, jobban mondva leukémia, azaz fehérvérűség. Azt tudni kell rólam, hogy én három fajta könyvet nem veszek a kezembe: vámpírosat, kalózosat és olyat, amiben valaki rákos. (Ez utóbbival persze tudatosan vagy nem tudatosan tettem már néhány kivételt. Az első kettőtől eddig sikerült távol maradnom. De cölibátust nem fogadok! :) ) 
Ezt a könyvet egy kistérségi könyvtár direkt a kedvemért szerezte be, miután annyi jót olvastam róla, így hát egyértelmű volt, hogy erőt kell vennem magamon, és még ha a Becéző szavak (amit egyébként nem voltam hajlandó végignézni, bezzeg az Acél magnóliákat, Édes mostohákat, Ősz New Yorkban-t igen...) vágatlan, rendezői verziója tárul is elém, tengernyi extrákkal kiegészítve, akkoris végig kell küzdenem magam rajta!

Egyet mondhatok: Megérte!

Fülszöveg: A tizenhat éves Leo átlagos kamasz: jól elvan a haverokkal, szeret focizni, motorozni és iPod-ozni. Iskolába csak muszájból jár, a tanárokat afféle kihalásra ítélt furcsa fajnak tekinti, és alig várja, hogy ezt az új történelemtanárnak is a tudomására hozza. Az új tanár azonban más, mint pedagóguskollégái. Szemében különös fény gyúl, amikor magyaráz, és különös, lelkiismeretébresztő hatással van diákjaira. Leóban hatalmas erők feszülnek, csak a fehérség fog ki rajta. A fehérséggel, a hiány, a veszteség színével Leo a szerelem, a szenvedély és a vér színét, álmainak szerelme, Beatrice haja vörösét fordítja szembe. Amikor azonban megtudja, hogy Beatrice beteg, s hogy betegségének valamiképpen a gyűlöletes fehérséghez is köze van, Leo önvizsgálatra kényszerül. Hogyan tovább? Mihez kezd eztán az álmaival, és mihez az erejével?

Amerikai filmes, szerelmes tinilány módjára játszottam ezzel a könyvvel szeret-nemszeretet… Csak „tépkedtem a szirmokat” és sóhajtoztam: szeret! Majd biggyesztettem: nem szeret… És ez egészen az utolsó oldalig így volt. Az oka talán az lehet, hogy sok helyen (számomra) átfordult túlzásba, giccsbe, olvadós habcsókba, nevezzük bárhogy… Ugyanakkor meg tele volt tűzdelve olyan gondolatokkal, mondatkincsekkel, melyeket újra és újra kellett olvasnom. (Ezt molyon az idézeteim száma is mutatja… :D) Szerencsére a legutolsó szirom szeret volt, így ez lett a meghatározó! :)

Távol álljon tőlem, hogy bárkit is külső alapján ítéljek meg, nem szokásom, de most mégis azt kell mondanom, hogy ha még olvasás előtt rákeresek az íróra, akkor lehet, hogy kicsit másképp állok hozzá. Vannak emberek, akiknek beszél az arcuk, hát ő is ilyen szerintem. Olyan, mint egy kis tünde A Gyűrűk Urából, és ezt most nem gúnyolódásból vagy rosszindulatból jegyzem meg! Az érzékeny lelkület, és kecsesség azonnal átjön, és ha nem egy olasz macsót képzeltem volna el magam előtt írónak, akkor egész máshogy fogadtam volna be az előbb említett "túlzásos" részeket is.

Hogy valamit már magáról a regényről is írjak, ne csak itt össze-vissza rizsázzak minden egyéb körítésről, tetszett, ahogy egy kamaszsrác szemével láthattam végig a történetet; hogyan érez, mikor mit gondol, mit miért tesz. A kamaszszerelem a legtüzesebb, legintenzívebben megélt, legtisztább szerelem. Különösen a fiúknál, mivel a lányok természetükből fakadóan is erre születnek. De a fiúk ilyenkor teljesen megváltoznak, és levedlenek szinte minden régi szokást...

"Senki nem figyel az égre, amíg csak szerelmes nem lesz."

(De igen... a lányok!) :)

Leo elindul, hogy idegesítő haverjait, McDonaldsos büfögéseit hátrahagyva, felfedezhesse és átélhesse újonnan támadt érzelmeit. Elkezd nyitni a világ felé, elkezdi befogadni, amit ösztönösen jónak gondol, és megkeresi a saját "eldugott padját" a világban, amin elüldögélhet a felhőket bámulva. Szívet melengető, ahogy botladozik, és sokszor nem lát a saját orrától. Olykor még a Zabhegyező Holden-je is eszembe jutott, csak ő még sokkal nehezebb eset... Leo azért simulékonyabb.

A rák szerencsére nem tölt be központi szerepet, arra szolgál, hogy mint minden betegség során, az ember megtanulja átértékelni a dolgokat, máshogy tekinteni maga köré. Leo mindezt megteszi imádott Beatricéje vezényletével. Különösen tetszett a Dante-i párhuzam. Nagyon passzolt, és cseppet sem volt túlzó vagy sok.

Mindent összevetve ez egy (kamaszosból felnőttesbe átforduló) érzelmekkel átszőtt kedves, elgondolkodtató történet, melyben mindenki újraélheti fiatalkori éveit, visszagondolhat saját téblábolásaira, felfedezéseire, rácsodálkozásaira, lázadásaira és elfogadásaira; és elgondolkodhat mostani álláspontján is.

"Végső soron ezt teszi velünk az élet: tarka ruhát szab ránk sok-sok álmatlan éjszakán, más életekből megmaradt, darabkákból összevarrott éjjeleken."

"Ez a boldogság titka: önmagunknak lenni, és kész. Tenni, ami a lényünkből fakad."

"– Az igazi álmoknak az akadályok adnak erőt. Máskülönben nem változnak tervekké, hanem csak álmok maradnak."

~ Értékelés: 10/8                                  A fent említett néhol giccsbe áthajló fogalmazás miatt.

De hogy ne egy ilyen negatív gondolattal zárjak, egészen biztos, hogy a továbbiakban is előszeretettel keresni fogom a szerző könyveit, ha lesznek! :)