Északi szélre Hetedik hullám

„(...) felcsapó, felhabzó, pusztító – magasra törő hullám, amely mindent megváltoztat, úgy alakítja a tájat, hogy többé már semmi nem olyan, mint előzőleg volt.”

Daniel Glattauerrel egyetértve, valahogy én is így képzelem a szerelmet... 

A tépő, szívfájdítóan maró északi szélre nem igazán találtunk végső gyógyírt az első részben, hát most megpróbáljuk egy hetedik hullámmal elmosni és rendezni azt a bizonyos tájat...

A stílus továbbra is lehengerlő, sziporkázó; Emmit és Leót továbbra sem tudom nem szeretni, minden idegtépő ön- és egymást sanyargató megmozdulásuk ellenére sem...

El tudom képzelni, néhányan (inkább jó páran) mennyire kiakadhatnak olvasás közben, hogy "Könyörgöm, mi ez a....??? Mi ennek az értelme, lényege? Miért, miért, miért, miért?" 





Hát csak azért, mert vannak az olyan mazochisták, mint én, akik örömmel merülnek mások, látszólag feleslegesnek és lényegtelennek látszó lelki vívódásaikba, és mindezt még felettébb élvezik is. :) Na, nem mások szenvedésére gondolok, hanem magára a tudatra, hogy nem vagyunk egyedül a sokszor kicsinyesnek látszó, másnak bolhapiszkot se, magunknak a világot jelentő problémáinkkal. Ne feledjük, hogy egy gyerek (mackó, kisautó, hol építsek várat és ki legyen a legjobb barátom) problémáira is milyen könnyen legyintenek a felnőttek: "Oh, a mami most nem ér rá angyalom, fontos, felnőtt dolgai vannak..." "Ez legyen a legnagyobb bajod az életben aranyom..." Pedig a gyereknek igenis az a legnagyobb baja az életben jelenleg, amit képes ugyanakkora, vagy még akár sokkal nagyobb intenzitással is megélni, mint a "felnőttek" a "felnőttproblémáikat".

Ezzel csak oda szeretnék kilyukadni, hogy a szerelmespároknál is hasonló helyzet áll elő. A párocskák, mindegyik magáról azt gondolván, hogy ők a norma, az ideál, hajlamosak a többi párra ujjal mutogatni, hogy "Nahát, drágám, hogy ezek min képesek hajba kapni..." "De jó, hogy mi nem vagyunk ilyenek..." Csakhogy jó pár ujj lendül az ő irányukba is, efelől ne legyenek kétségek! 

„A menekülés soha nem a végpont, mindig csak a tétovázás elnyújtása.”

„Az ember mindig csak előrenéz, a vélelmezett cél felé, és soha nem oldalra, ahol azok a pillanatok vannak, amelyekért érdemes útra kelni.” 

Azokat is megértem, akiknek elég a saját problémájuk, nem akarják még mások szenvedését is végigszenvedni. Nekem mindig erőt ad. Az a konzekvencia, amit meg mások "ballépéseiből" vonok le, kevésbé fáj, mintha saját bőrömön kéne tapasztalnom. :)

„Könnyek nélkül sírtam utánad. Hisztérikusan nevettem miattad.”

A történetről nem nagyon tudnék spoiler mentesen írni, ezért inkább nem is írok... Talán csak annyit, hogy "fordulatokban" és "történésekben" egy kicsit gazdagabb, mint az első rész, már amennyire egy levélregény bővelkedhet ilyenekben... Emmi és Leó kapcsolata folytatódik, bonyolódik, gubancolódik rendesen. Attól féltem, hogy az író csak még egy felesleges, erőltetett bőrt szeretne lehúzni az első rész sikere után, de nem. Szerintem így volt tervezve a kezdetektől. Vagy ha nem, hát remekül megoldotta, hogy úgy tűnjön.

„Az ilyen eszement történeteket, mint a miénk, az ember vagy az elejétől meséli el, vagy sehogy.”

Nem volt hiány pikírt, (ön)ironikus pillanatokból... 

„Emmmmmmmmmmmi, részeg vagyok. És magányos. Súlyos hiba. Soha ne legyen az ember a kettő egyszerre. Legyen vagy magányos, vagy részeg, de a kettő egyszerre soha. Súlyos hiba.” 

„Emmi, hatalmas hajókofferek és kincsesládák vannak tele bennem az irántad való érzelmekkel. De a hozzájuk illő kulcs is ott van.” 

És érzelemdús felismerésekből sem...

„Csak a legjobbat akartam neked. Sajnos nem jutott eszembe, hogy én magam lehetnék a legjobb.” 

És persze újabb bepillantást engedett a két pólus (férfi és nő) gondolkodásába, gondolatvilágába; a hűvös, férfi racionalitásba és a lágy, női feloldozásba...

„Egyetlen ember nem adhat meg mindent a másiknak. ”  

„ A realitás: egyetlen ember nem adhat meg mindent a másiknak. Az illúzióm pedig: „De akarnia kell. És soha nem adhatja fel, hogy legalább megpróbálja.””

Persze azért, nem hagyott megfeledkezni róla, hogy a könyvet mégiscsak egy férfi írta... :)

„Az érzelem soha nem megcsalás, kedves Emmi. Csak akkor, ha kiéljük, és ettől a másik szenved, csak akkor jártunk el helytelenül.” (>> Na persze...) 

A cím megint remek központi metafora, a hetedik hullám, ami kizökkent mindent a régi kerékvágásból. Végülis sokszor erre várunk csak mi is... Számoljuk a hullámokat.... Talán a következő, talán a következő kiránt minket, kimos a beposványosodott életünkből, talán megadja azt a lökést, amire magunktól képtelenek vagyunk. Csak sokszor nem jövünk rá, hogy ez a hullám ott van bennünk, mélyen morajlik, és csak egy apró jelre vár, hogy megindulhasson. Másoktól várjuk, hogy megnyomja a gombot, amit pedig nekünk, magunknak kéne, és a hullám utána már teszi a dolgát.

~ Értékelés: 10/10 és kedvenc! Mivel már megint mindent megkaptam hiánytalanul, amit egy ilyen könyvtől és az első rész után csak várhattam, vagy legalábbis lekötött annyira, hogy ne töprengjek rajta, mi hiányzik... 

Emmit és Leót a szívembe zártam, és szívből drukkolok nekik, valamint a világ összes "Emmijének és Leójának"! :)

„Miből lesz a boldogság? Mondd meg, úgy szeretném tudni!!! 

Biztonságból, meghittségből, közös dolgokból, önzetlen odaadásból, élményekből, megérzésekből, eszmékből, elképzelésekből, kihívásokból, célokból. És a lista még korántsem teljes.”

(Forrás: asaph.nerdpol.org)

__________________________________________________

Előzmény > Daniel Glattuer: Gyógyír északi szélre