Előzmény: itt
 |
| (Forrás: fortepan.hu) |
TAVASZ
Bár már két tél is eltelt, az emberek szeme még ma is elkísér, bárhová is megyek. Különösebben már nem zavar, szépen lassan megtanultam együtt élni vele, és lassanként talán ők is hozzám szoknak. Egy poros kis falu, az isten háta mögött, egy ködös éjjelen érkező nő, aki más, mint a többiek… Hány regénynek szolgált ez már alapjául. Csakhogy ez nem regény. Ez az életem. Vagy megtanulok együtt élni vele, saját magamat nem feladva, vagy űzött vadként menekülök tovább... A vad, bár egy ideje némán lapul, mindig ugrásra kész. Talán a fejlődés egyszer engem igazolva utolér, és végre ő is megpihenhet.
Azon az estén, mikor férjem, a férfi, akit tiszta szívből szeretek, közölte, hogy nézetei nem nyertek tetszést, jobb, ha továbbállunk, meg sem fordult a fejemben, hogy ne tartsak vele. Ő a mindenem! Az egyetlen, aki igazán fontos, ebben az ódon, posványos káoszban, amit egyesek életnek neveznek. A kis falura egy ádáz viharos éjjel bukkantunk, amikor a jeges szél vaktában sodort minket fától fáig. Akkor azt hittük, szándéka, hogy végezzen velünk, s bár nem mondtuk ki, tudom, mindketten egyre gondoltunk: Legyen! Jöjjön, aminek jönnie kell, elfáradtunk, békét úgysem lelhetünk… Csakhogy a szél nem így gondolta. Esélyt adott nekünk. Esélyt az újrakezdésre és a kemény munkára; hogy újra felépíthessük amink volt, s ami azóta sem szűnt meg lenni, csak reszketve húzta meg magát ázott kabátunk alatt. Milyen különös a sors… Még az idegen, rosszalló árnyak között is elég egyetlen, alig pislákoló fény, hogy apró tüzénél mindent máshogy lássunk. Az egyetlen kis pilács, azon az éjjelen, egy nemes szívű idős hölgy kisablakából tört utat magának a velőtrázó erejű szélben, és fényre éhező szemünk, lelkünk, azonnal megérezte merre kell menni.
Azóta nekünk is lett egy kis házunk – nevezzük otthonnak –, melyet tégláról-téglára, lécről-lécre mi magunk építettünk fel. Vele együtt épült újjá életünk is tövig csonkolt romjaiból. Néhány igazlelkű barátra is szert tettünk. A mindennapokat ők varázsolják élhetővé. Az űzött vad szelíden pihen, bár fülét néha még mindig hegyezi egy-egy idegen neszre. Én nyugtatom, csitítom. Sőt most már nem csak én… Férjem óva int a lovaglástól. De már nem azért, mert furcsán néznek egy nőre, aki nadrágban, csizmában, lábát kétfelé vetve, férfiként üli meg a nyerget, kezében a kantárt szilárdan tartva. Ó, nem. Nem erről van szó. A bennem növekvő parányi életet félti, aki pontosan tudta, megérezte, mikor jött el az ideje, hogy pislákolni kezdjen, újra viruló bensőmben. Jól esik férjem aggodalma, de Tavasz remek kanca, hűséges társ, aki már azelőtt megérezte az új jövevényt, hogy én magam tudtam volna róla. Szeme azóta még szelídebb, léptei könnyedebbek, szinte siklik alattam. Hasam azóta egyre csak domborodik, és az odabent lakó ismeretlen ismerős igencsak fészkelődik. Különösen, ha Tavasz közelében vagyok. Mert nem én vagyok az egyetlen… Bizony, velem együtt, immár Tavasz is rügyfakadásra vár.
Azon az estén, mikor férjem, a férfi, akit tiszta szívből szeretek, közölte, hogy nézetei nem nyertek tetszést, jobb, ha továbbállunk, meg sem fordult a fejemben, hogy ne tartsak vele. Ő a mindenem! Az egyetlen, aki igazán fontos, ebben az ódon, posványos káoszban, amit egyesek életnek neveznek. A kis falura egy ádáz viharos éjjel bukkantunk, amikor a jeges szél vaktában sodort minket fától fáig. Akkor azt hittük, szándéka, hogy végezzen velünk, s bár nem mondtuk ki, tudom, mindketten egyre gondoltunk: Legyen! Jöjjön, aminek jönnie kell, elfáradtunk, békét úgysem lelhetünk… Csakhogy a szél nem így gondolta. Esélyt adott nekünk. Esélyt az újrakezdésre és a kemény munkára; hogy újra felépíthessük amink volt, s ami azóta sem szűnt meg lenni, csak reszketve húzta meg magát ázott kabátunk alatt. Milyen különös a sors… Még az idegen, rosszalló árnyak között is elég egyetlen, alig pislákoló fény, hogy apró tüzénél mindent máshogy lássunk. Az egyetlen kis pilács, azon az éjjelen, egy nemes szívű idős hölgy kisablakából tört utat magának a velőtrázó erejű szélben, és fényre éhező szemünk, lelkünk, azonnal megérezte merre kell menni.
Azóta nekünk is lett egy kis házunk – nevezzük otthonnak –, melyet tégláról-téglára, lécről-lécre mi magunk építettünk fel. Vele együtt épült újjá életünk is tövig csonkolt romjaiból. Néhány igazlelkű barátra is szert tettünk. A mindennapokat ők varázsolják élhetővé. Az űzött vad szelíden pihen, bár fülét néha még mindig hegyezi egy-egy idegen neszre. Én nyugtatom, csitítom. Sőt most már nem csak én… Férjem óva int a lovaglástól. De már nem azért, mert furcsán néznek egy nőre, aki nadrágban, csizmában, lábát kétfelé vetve, férfiként üli meg a nyerget, kezében a kantárt szilárdan tartva. Ó, nem. Nem erről van szó. A bennem növekvő parányi életet félti, aki pontosan tudta, megérezte, mikor jött el az ideje, hogy pislákolni kezdjen, újra viruló bensőmben. Jól esik férjem aggodalma, de Tavasz remek kanca, hűséges társ, aki már azelőtt megérezte az új jövevényt, hogy én magam tudtam volna róla. Szeme azóta még szelídebb, léptei könnyedebbek, szinte siklik alattam. Hasam azóta egyre csak domborodik, és az odabent lakó ismeretlen ismerős igencsak fészkelődik. Különösen, ha Tavasz közelében vagyok. Mert nem én vagyok az egyetlen… Bizony, velem együtt, immár Tavasz is rügyfakadásra vár.
Többi fénykép és történet: itt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése