Jóképű, pimasz csibészek (In memoriam James Dean)

(Forrás: http://www.maniacworld.com/face-of-faces.html)

Hogy van ez az arcokkal?

Hogy van ez az emberi arcokkal? Némelyik olyan, mint egy nyitott könyv, míg mások lelakatolt pincéhez hasonlítanak...

Állok a buszon, középen a forgó részben, velem szembe felszáll egy kajla kamaszfiú, arca pimasz, "rosszfiús", de közben meg tipikusan a mama kedvence, akiért bomlanak a lányok. Borzos szemöldök, morcos tekintetbe bújtatott meleg barna szemek. Ő lehet vagy 16, én... hagyjuk, majd egy tízessel több. Rám néz, tekintete azt mondja: "Mit bámulsz?" ; közben azt is: "Ez az, nézzél még..." Én újra gimnazista lettem, elpirulok. Alig várom, hogy holnap elmondjam a lányoknak... Csakhogy "a lányok" közül már van aki feleség, anya, és nem is igen tartjuk a kapcsolatot...

Hosszú még az út, inkább nézem tovább a pimasz kamaszt. Mintha egy tipikus amerikai filmből lépett volna ki. Nem, nem a mai, virító fogsoros, szőke, kék szemű, a focicsapat kapitánya, de közben bármikor musical betétre fakadó féle nyálgúnár... Nem! Olyan James Dean féle feltörhetetlennek látszó, kemény dió. Ó, ha mókus lehetnék... Na, hát ezt több államban is büntetik. De hát nem is arról van szó, hogy... Csak nem tudom megfejteni ezeket az egyszerre taszító és vonzó arcokat.

Mellette egy lány, lilára lakozott körmökkel, hosszú, festett vörös hajjal, rövid bőrdzsekiben, amiből kivillan a dereka (kint nulla fok körül, de hát biztos így tartja feszesen a bőrét...), a szakadozott, műbőr huzattal bevont korlátnak támaszkodik kicsit messzebbről, így olyan, mintha állva feküdne, tekintete unottan az ablakon kívüli tájba mélyed, ám szemgolyói nem mozognak, gépiesen rágózik. 

Eddig fel sem tűnt a lány, pedig egy helyen szálltak fel, csak ő kereste a bérletét, ezért később ért a forgóhoz. A fiúval nem szólnak egymáshoz egy szót sem. Ám a fiú most hirtelen ránéz. Egy röpke pillanat az egész, de azonnal megértem belőle, hogy együtt vannak! És hogy a nagymamám által oly' fel nem fogható kifejezéssel éljek: járnak. A pimasz fiú egyetlen szemvillanása mondta ezt. Mert továbbra sem szólnak, és nem is néznek többet össze. De hát az ilyen fiúknál, az ember lánya beéri a puszta jelenléttel is... 

Tényleg beéri? Tényleg ennyi csak mi tőlük várható? Vagy csak a külvilág riasztja meg őket? Az őzike szemű, morcos vadakat... Ha bezárnak a falak, átszellemülten szeretnek és vágynak a szeretetre? Sosem volt dolgom egy ilyen "egyeddel" sem közelebbről, pedig általános iskola felsőben még mennyit képzelegtem erről... Akkor elég lett volna egy morcos odavakkantás, és úgy éreztem, szárnyalni tudnék. Csak egyetlen böszme, akár bántó tettel mutassa, hogy kellek neki. Hogy én, csak én kellek neki, és nem más. Vagy ha más is, de legalább legyek köztük én is! Ezért volt akkoriban hatalmas érdem, ha a havas udvaron a fiúk kegyetlenül "megfürdettek". A földre ráncigálva, jéghideg, csípős hóval tömködték ruhánkat, hajunkat, szánkat... Már nem volt jópofa, rég nem volt móka... Agresszív volt, állatias, megalázó és kegyetlen, de mi nem így éltük meg. Sokszor lett komolyabb megfázás a dolog vége, és otthon állt a bál, hogy miért hagytuk, miért nem szóltunk.... Majd ők (a szülők) bemennek, tanárhoz, igazgatóhoz. De mi csak csillogó szemmel, sírva könyörögtünk, ne tegyék! Máskor vigyázunk! S közben alig vártuk, hogy újra mi legyünk, akit kiválasztanak a sorból, és egyszerre négyen-öten tipornak a földre...

Hát mi van ezekkel a csibészekkel? Kérdezem magamban... Hogy kaphattak ekkora hatalmat a teremtőtől, vagy nevezzük bárhogy, amit még használni sem tudnak rendesen, csak úgy ímmel-ámmal.

Már megint feltűnő vagyok, a borzas szemek ismét rám szegeződnek... Elpirulás, elfordulás... Vajon hányszor leszek még csitri, míg hazaérek... Aztán egy újabb megálló, s mikor az ajtók már kinyíltak, a srác egyszercsak megindul, komótosan leszáll. A lány egy-két másodperces késleltetéssel egyetlen mozdulattal ellöki hátát a korláttól és a fiú után kullog. Lent nagy a tömeg, a busz ajtaja zárul, már nem látom őket, hogy merre mentek, és főleg hogy hogyan... Vajon megfogták egymás kezét? Összenéztek? 

Arra gondolok, bárcsak lenne egy fényképezőm, és bár lefotózhattam volna stikában őket, de főleg a fiút. El fogom felejteni, pedig milyen vicces lenne még nagymama koromban is emlékezni rá, az örök ifjú pimasz csibészre.

De aztán rájövök, hogy őket - az örök ifjú pimasz csibészeket - nem lehet elfelejteni. Elég egyetlen ilyen csibész szemébe nézni, és meglátjuk az összeset...

Hát nincs igazam!? 

James Dean (Forrás: www.doctormacro.com)