Előzmény: itt
 |
| (Forrás: fortepan.hu) |
EGY ÉLET IS KEVÉS...
Anyámnál és apámnál boldogabb, kiegyensúlyozottabb embereket soha nem ismertem. Tökéletesen tisztában voltak saját magukkal, értékeikkel, vágyaikkal és azzal, honnan-hová, miért, s merre tartanak. Kapcsolatuk maga volt a megingathatatlanság. Biztos pont egy olyan bizonytalan, illékony világban, ahol akár az egyik pillanatról a másikra omolhatott össze minden…
Sokat töprengtem rajta, vajon hogy csinálták? Mi lehetett a titkuk? Azt hiszem a titok maga az anyám volt. Azóta sem láttam férfit olyan szerelmes csodálattal tekinteni nőre, ahogy apám nézett rá nap mint nap, még a sok-sok együtt eltöltött év, szürke hétköznapok után is, melyeket anyám varázsolt színessé, és oly kacéran, mégis a jövő biztonságát ígérve mosolyogni, ahogy ő tette, hetyke kis bajusza alól, ha anyám közelében lehetett. Anyám szeméből is egyedül ő tudta mindig kiolvasni az igazságot. Pedig ez nem volt könnyű feladat. Anyámnak ugyanis egész tárháza volt nézésekből, minden alkalomra, érzésre és gondolatra más. Én is csak sokára „tanultam” bele, és – felnőtt fejjel is, gyerekfejjel is egyaránt – mindig csak a rám vonatkozókat értetettem, mint hogy „Kérlek, segíts azzal, hogy most jó vagy, hosszú napom volt…”, vagy „Ne légy mindig olyan makacs…” Apám bezzeg pontosan ismerte mindet, akár másodpercnyi váltakozásokban is beazonosította őket. Ezért, bevallom, sokszor gyötört is a féltékenység, ugyanakkor csodáltam is érte. Azt gondoltam minden férj így olvas a felesége szeméből. Később rá kellett jönnöm, hogy ez mennyire nem így van… Ha anyám nézései illatok lettek volna, apámból világhíres parfümőr válik, ha pedig jól bánt volna az ecsettel, egészen biztos, hogy másképp alakul a festőművészet… De apám nem bánt jól az ecsettel. Egyetlen tehetsége volt, szeretni, anyámat boldoggá tenni. És anyámnak ez a világot jelentette. Igaza volt. Nekem is azt jelentené…
Egy helyi kis patikát vezettek ők ketten, tele különlegesebbnél különlegesebb varázsszerekkel, egzotikusabbnál egzotikusabb tájakról. Volt, ami csak a kis konyhakertünkből származott, de nekem az is maga volt a varázs. Ha behunyom a szemem, még ma is érzem a lépteim nyomán kevergő illatokat. Elég volt egy szelíd érintés, és máris levendulanyugalom tekergőzött orromba, vagy incselkedő citromfű. A neveiket is korán megtanultam, és úgy mondogattam, mintha apró imákat rebegnék.
Apám volt a „férfi a háznál”, tőle vált hivatalossá és védetté a csöpp üzlet. Anyámmal ellentétben, neki egyetlen nézése volt: a tekintélyt parancsoló. Ezzel támogatta mindennap anyámat, akivel így senki emberfia nem mert volna tiszteletlenül bánni, bár igaz, ő maga sem volt egy törékeny asszony. Apám intézte az üzleti dolgokat, és naphosszat gyönyörködött az ő kis boszorkányfeleségében, mint sürög-forog, tüsténkedik, matat, kever és kimér, és mint csal mosolyt a legelveszettebbnek tűnő arcokra is, akik fölött, mikor beléptek a boltba, a kis harang is búsan kondult, kifelé menet viszont már vidáman csilingelt. És ez varázslat volt, ebben biztos vagyok! Anyám nagyon értett az emberek nyelvén, jobban mondva szívén.
– Azt hiszed, ezek gyógyítják meg az embereket? – kérdezte tőlem egy nap, miközben a kezében egy kis fiolát rázogatott, melyben lilásan csillogó folyadék kavargott. – Vagy talán ezek? – morzsolt meg másik kezével egy szárított gyógynövényekkel teli átlátszó selyemtasakot, aminek édeskésen szúrós illata azonnal orromba szökött. Apám a sarokban pakolgatta szekrénybe az újonnan érkezett szereket, hangosan kuncogott, és anélkül, hogy ránk nézett volna, anyám hangját mímelve mondta: – Ó, nem! Ne hidd, kis butus!
Anyám csillogó szemmel nevetett vissza rá, majd ismét rám emelte gyönyörű, beszédes tekintetét.
– A szeretet és jókedv az, amivel készítem őket, és a szívből jövő mosoly, amit útravalóul kapnak. Mert nincs a tiszta mosolynál erősebb gyógyír! – Ezt akkor ott, a szívembe véstem.
– Szóval ezért dúdolsz mindig, míg a szelencéket töltöd? – kérdeztem megvilágosult arccal.
Ő erre csak apámra nézett – Nem hiába, a mi lányunk! – és kacagott, kacagott, nevetésének hangja pedig megtöltötte a teret, kislisszant az ajtó repedésein át és eggyé vált a tavaszi széllel. Befújt minden otthonba, belopakodott minden szigorú, magányos szívbe, ír volt minden fájdalmas sírásra, az örömök hangját felduzzasztotta.
Hát ilyenek voltak az én szüleim. És nekem egy élet is kevés, hogy megköszönjem nekik, hogy ilyenek voltak. És hogy ilyenek is maradnak szívemben. Örökké.
Sokat töprengtem rajta, vajon hogy csinálták? Mi lehetett a titkuk? Azt hiszem a titok maga az anyám volt. Azóta sem láttam férfit olyan szerelmes csodálattal tekinteni nőre, ahogy apám nézett rá nap mint nap, még a sok-sok együtt eltöltött év, szürke hétköznapok után is, melyeket anyám varázsolt színessé, és oly kacéran, mégis a jövő biztonságát ígérve mosolyogni, ahogy ő tette, hetyke kis bajusza alól, ha anyám közelében lehetett. Anyám szeméből is egyedül ő tudta mindig kiolvasni az igazságot. Pedig ez nem volt könnyű feladat. Anyámnak ugyanis egész tárháza volt nézésekből, minden alkalomra, érzésre és gondolatra más. Én is csak sokára „tanultam” bele, és – felnőtt fejjel is, gyerekfejjel is egyaránt – mindig csak a rám vonatkozókat értetettem, mint hogy „Kérlek, segíts azzal, hogy most jó vagy, hosszú napom volt…”, vagy „Ne légy mindig olyan makacs…” Apám bezzeg pontosan ismerte mindet, akár másodpercnyi váltakozásokban is beazonosította őket. Ezért, bevallom, sokszor gyötört is a féltékenység, ugyanakkor csodáltam is érte. Azt gondoltam minden férj így olvas a felesége szeméből. Később rá kellett jönnöm, hogy ez mennyire nem így van… Ha anyám nézései illatok lettek volna, apámból világhíres parfümőr válik, ha pedig jól bánt volna az ecsettel, egészen biztos, hogy másképp alakul a festőművészet… De apám nem bánt jól az ecsettel. Egyetlen tehetsége volt, szeretni, anyámat boldoggá tenni. És anyámnak ez a világot jelentette. Igaza volt. Nekem is azt jelentené…
Egy helyi kis patikát vezettek ők ketten, tele különlegesebbnél különlegesebb varázsszerekkel, egzotikusabbnál egzotikusabb tájakról. Volt, ami csak a kis konyhakertünkből származott, de nekem az is maga volt a varázs. Ha behunyom a szemem, még ma is érzem a lépteim nyomán kevergő illatokat. Elég volt egy szelíd érintés, és máris levendulanyugalom tekergőzött orromba, vagy incselkedő citromfű. A neveiket is korán megtanultam, és úgy mondogattam, mintha apró imákat rebegnék.
majoránna, rozmaring, zsálya,
bazsalikom, kakukkfű, zsázsa…
bazsalikom, kakukkfű, zsázsa…
Apám volt a „férfi a háznál”, tőle vált hivatalossá és védetté a csöpp üzlet. Anyámmal ellentétben, neki egyetlen nézése volt: a tekintélyt parancsoló. Ezzel támogatta mindennap anyámat, akivel így senki emberfia nem mert volna tiszteletlenül bánni, bár igaz, ő maga sem volt egy törékeny asszony. Apám intézte az üzleti dolgokat, és naphosszat gyönyörködött az ő kis boszorkányfeleségében, mint sürög-forog, tüsténkedik, matat, kever és kimér, és mint csal mosolyt a legelveszettebbnek tűnő arcokra is, akik fölött, mikor beléptek a boltba, a kis harang is búsan kondult, kifelé menet viszont már vidáman csilingelt. És ez varázslat volt, ebben biztos vagyok! Anyám nagyon értett az emberek nyelvén, jobban mondva szívén.
– Azt hiszed, ezek gyógyítják meg az embereket? – kérdezte tőlem egy nap, miközben a kezében egy kis fiolát rázogatott, melyben lilásan csillogó folyadék kavargott. – Vagy talán ezek? – morzsolt meg másik kezével egy szárított gyógynövényekkel teli átlátszó selyemtasakot, aminek édeskésen szúrós illata azonnal orromba szökött. Apám a sarokban pakolgatta szekrénybe az újonnan érkezett szereket, hangosan kuncogott, és anélkül, hogy ránk nézett volna, anyám hangját mímelve mondta: – Ó, nem! Ne hidd, kis butus!
Anyám csillogó szemmel nevetett vissza rá, majd ismét rám emelte gyönyörű, beszédes tekintetét.
– A szeretet és jókedv az, amivel készítem őket, és a szívből jövő mosoly, amit útravalóul kapnak. Mert nincs a tiszta mosolynál erősebb gyógyír! – Ezt akkor ott, a szívembe véstem.
– Szóval ezért dúdolsz mindig, míg a szelencéket töltöd? – kérdeztem megvilágosult arccal.
Ő erre csak apámra nézett – Nem hiába, a mi lányunk! – és kacagott, kacagott, nevetésének hangja pedig megtöltötte a teret, kislisszant az ajtó repedésein át és eggyé vált a tavaszi széllel. Befújt minden otthonba, belopakodott minden szigorú, magányos szívbe, ír volt minden fájdalmas sírásra, az örömök hangját felduzzasztotta.
Hát ilyenek voltak az én szüleim. És nekem egy élet is kevés, hogy megköszönjem nekik, hogy ilyenek voltak. És hogy ilyenek is maradnak szívemben. Örökké.
Többi fényképek és történetek: itt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése