Miamona irkál: Fényképek bűvöletében - Remény

Előzmény: itt

(Forrás: fortepan.hu)

REMÉNY

Édesanyám naplóját tartom a kezemben. Édesanyámét, akit tegnap temettünk. Még nem fogom fel a hiányát, még nem tudom igazán, szívből gyászolni. Furcsa, s egyben nemes asszony volt. Egyetlen hibája, hogy valamiért sosem éreztem magamhoz igazán közel. Két hete adta nekem ezt a naplót, és azt mondta ebből majd mindent megértek. Egy oldalt megjelölt, arra kért ezzel kezdjem…

Emlékszem csak ültem, és meredten néztem a vizet. Vágytam, hogy eggyé váljak vele, elnyeljen, befogadjon néma ölébe, óvón rámboruljon.  A Balaton volt az egyetlen, aki megértett. Minden bánatomat a szélbe suttogtam, és ő halk morajával vigasztalt. Mindig így volt ez, kislány korom óta. Más voltam, mint a többiek. Nem tudtam megnyílni az emberek felé. Pedig annyi minden kavargott bennem, szép is, fájó is, és annyira kívánkozott kifelé, de a szívem és a szám között, valahol félúton egyszer csak megakadt, mint egy rosszul eső falat… Apám volt az egyetlen, aki megértett. Egyszer azt mondta nekem a parton ülve: „Különös tűz ég a szemedben, lányom! Pont, mint az édesanyádéban. Azért is szerettem belé annak idején! Bármi történik, soha ne hagyd, hogy kioltsák ezt a tüzet! Ígérd meg…” És én megígértem, bár nem tudtam miből áll ez a tűz, csak valahol nagyon mélyen, legbelül, haloványan éreztem. Egyszer, amikor már nagy beteg volt, az ágya mellett ültem, és a kezét fogtam, azt is mondta az apám, hogy ha valami bánat emészt, eresszem szélnek, és megkönnyebbülök. Ne hordozzam magamban, mert nézzem csak meg, őt is ez tette beteggé. Többet már nem beszélt senkihez. Még két napig feküdt némán, jeges tekintettel, mint aki olyat lát, amit ember még nem látott, aztán csak lehunyta szemét, és magával vitte az egyetlen lényt, akit az életben addig igazán szerettem.

Hát így történt, hogy apám tanácsára, bánatomat a balatoni széllel osztottam meg. És mivel a víz is ott volt, hallotta, és moraja megnyugtatón válaszolt; ők ketten lettek az én legbensőségesebb igaz barátaim.

De akkor, azon a napon, azon az órán, abban a percben ők sem vigasztaltak. A szél becézett, a víz hívogatott. Tudták ők is, én is, hogy ezt a csapást már nem bírom el. Hogy hiába… Nincs az a szelíd moraj, ami gyógyír lehet vérző szívemre. Haza menni nem bírtam. A bölcső miatt… Ott állt, és ringott üresen, keservesen. Mert ringott! Tisztán láttam, és hallottam apró neszét. Mindenki aggódott értem, idegesen kapkodott, csitítani próbált. „Hát ti tényleg nem látjátok, hogy ring?” – jajdultam – „Ti tényleg nem halljátok, mint sír nyikorogva egymagában?”  Nem… valóban nem látták és nem hallották. Ez csak az édesanyák rémséges kiváltsága. Egyedül az ő gyötrelmük. Hát most majd engem ringat a víz hűs, puha bölcsője – gondoltam. Neki adom testem melegét, ha már azé nem lehet, akiért egyre csak melegedett bennem.

Hej, Balaton, drága jó Balaton! Fogadj be engem, s oltsd ki tüzemet… Nincs miért lobogjon immár.

Hűs őszi szél, drága őszi szél! Ködök nyirkos hátán repítsd utolsó dalom üresen ringó bölcsője felé…

Kis vitorlás harangok, drága harangok! Játszatok nekem szép melódiát, visszhangozzátok benne azoknak hangját, kiket legjobban szerettem.

Ezek voltak az utolsó szavaim, melyeket e tájhoz intéztem.

Mikor a kőnek peremére álltam, egy kisfiú szaladt hozzám, széltől kipirult arccal, mosolyogva, s kézen fogott.

Még ma is kézen fog, s én nem győzöm elég erősen markolni forró tenyerét, melyben már az én törékeny, egyre gyöngébb és kisebb kezem veszik el. Sosem leszek képes megköszönni neki, hogy reményt adott, hitet és erőt.  És sosem leszek képes megbocsátani magamnak, hogy a pillant fájó sebében, majdnem megfeledkeztem róla...

… hogy van még egy fiam!

Többi fénykép és történet: itt