 |
| (Forrás: http://world-photograph.tumblr.com) |
Ki gondolta volna, hogy a Facebook-on, egymás "bökdösésén" kívül, értelmes dolgokat is lehet művelni: :)
Na jó, nem vagyok semmi jó elrontója, de tényleg, nekem a molyon kívül nincs nagyon közösségi portál, ami örömet okozna.
Történt aztán, hogy a Vándorsólyom Kisasszony (hivatalos) oldala, a könyv (amit egyébként még nem volt alkalmam olvasni) tiszteletére, népszerűsítésére indított egy pályázatot. A fortepan oldalával együttműködve, régi fényképekről lehetett rövid történeteket, novellákat, verseket vagy akár csak pár gondolatot írni. Megkötés nem volt sem a műfajt, sem a terjedelmet tekintve.
Egy ideje már egyébként írogatok saját magam és környezetem szórakoztatására, így mikor Ciccnyog felhívta a figyelmemet erre a lehetőségre, nagyon megörültem neki. A fotók pedig azonnal megihlettek, így született pár irományom, melyeket úgy gondoltam itt is megosztok veletek, ha már azóta lett saját blogom. :)
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
 |
| (Forrás: fortepan.hu) |
AZ ÖRÖKSÉG
– Ki van a képen, Nagymama? – húzódott közelebb a kislány az öreg hölgyhöz. A gyertyafény szelíden pislákolt, és beragyogta a fiatal lány arcát a képen, aki büszkén, ám kissé mintha zavarban lett volna, ült az asztalnál, és szeme, az objektív helyett, a kép készítőjére szegeződött. A lány előtt az asztalon egy szál rózsa hevert. Mögötte fenyvesek.
– Ez a lány, én vagyok, Klarinkám… Illetve csak voltam…
– Te, Nagymama? – kérdezte a kislány elkerekedett szemekkel, és az idős hölgy ölébe telepedett, hogy még jobban szemügyre vehesse a fiatal lányt.
– Igazán, te vagy az, Nagymama? – hajolt még közelebb az asztalon heverő képhez, óvatosan kezébe vette, meleg barna szemeivel méregetni kezdte, majd nagyanyjára pillantott, vissza a képre, megint nagyanyjára, megint a képre és felkiáltott. – Nagymama, de hiszen ez tényleg… ezt igazán te vagy! Ezek a te szemeid! Tényleg te vagy az!
– Persze, hogy én! – kacagott az öreg hölgy, majd a kislány fejéhez hajolt, és mélyen beszívta haja illatát. Hátradőlt a széken, levette szemüvegét, megtörölgette szemét, majd nagyot sóhajtott. – Nehéz elhinni, hogy a vén nagyanyád is volt valaha ilyen fiatal, igaz angyalom?
– Ki készítette a képet, Nagymama? A Nagypapa? Ugye ő?
– Bizony, ő… Minden áron le akart fotózni azzal a csodamasinával, amit az apjától kért kölcsön. Nem nyughatott, amíg meg nem örökít…
– Te nem akartad, hogy lefotózzon, Nagymama?
– Nem én! Fura egy masina volt az… Meg aztán, abban az időben, még csak az előkelő népek örökíttették meg magukat…
– De mégis hagytad?
– Tudod angyalom, a te öregapádnak nem igen lehetett nemet mondani… Így volt vele mindenki. Olyan ékesszóló volt, hogy még a napot is leimádkozta volna az égről, ha azt akarja, hogy sötétben lehessünk.
A kislány erre hatalmasat kacagott és mind két kezével átölelte nagymamája nyakát, fejét pedig szelíden a vállára hajtotta, és nagyot ásított. – Mesélj még, Nagymama!
– Miről, kincsem? Későre jár már, jobb ha…
– A Nagypapáról és rólad! A fiatal lányról a képen! Kérlek, Nagymama! Csak egy kicsit. Pisze kis hideg orrát a nagyanyja nyakába fúrta.
– Na, szépen vagyunk, látom már pont olyan vagy, mint a nagyapád… Neked se tud az ember nemet mondani… Hej, elbánsz te majd a legényekkel… Na jól van, de csak egy keveset… A kislány behunyta a szemét, és mélyet lélegzett.
Orrában még ma is érzi a konyha citrom- és a nagymama púderillatát. Hogy honnan tudom? Onnan, hogy az a kislány, én vagyok. Illetve csak voltam… Azóta is sokszor gondolok arra az estére, mikor először megtudtam, hogy valaha a nagymama is volt fiatal. A nagymamát is Klárának hívták, róla kaptam én is a nevemet. És az ő szíve is tele volt vágyakkal, reményekkel, szerelemmel. Azt a képet a nagyapám készítette. Aznap tért vissza a fővárosból, sikeres, diplomás fiatalemberként. Még ma is fülemben hallom, ahogy a nagymama reszkető hangon meséli az utána újra és újra kért történetet. Nagymama szerette a nagyapát. Tiszta és őszinte szeretettel. Egy serdülő leány ártatlan szerelmével. Éveken át várt rá, míg a nagyapám a fővárosban tanult. Hosszú-hosszú leveleket váltottak, de aztán a nagyapa egyszer csak nem írt többet. Helyette hazajött, együtt töltött a nagyanyámmal egy gyönyörű, meseszép, feledhetetlen napot, majd bejelentette, hogy jegyese van Budapesten.
A nagyapám, miután nagyanyám darabokra tört szíve a padlóra hullott, másnap visszament a fővárosba, ahol egyedül rótta az utcákat, és a Duna parton, a kandeláberek fényénél ábrándozott a nagyanyámról. A nagyanyám pedig heteken, hónapokon át siratta nagyapámat, mintha az meghalt volna. Bizony, a szívének meg is halt, de csak úgy, mint a szeretett férfi, akiért túl korán jött a nagy fekete kaszás, mert mélyen, odabent még mindig csak őt szerette. Hónapok teltek így, tán fél év is, mire egyik reggel nagyapám részegen, egy prímással és annak szívszaggatóan vonyító hegedűjével állított be a faluba, a lovas kocsin egyenesen nagyanyámék házához hajtatott és ott pirkadattól kivilágos kivirradtig dalolt. A nagyanyám, bármennyire is nehéz volt megállnia, nem ment az ablakhoz, bentről hallgatta, és rázkódva zokogott a gyönyörűségtől. De nagyapám megsértette a becsületét, és ezen nem tudta egykönnyen túltenni magát. Nagyapám még hetekig a faluban volt, s üzengetett, akivel csak tudott, de nagyanyám tartotta magát. Csak esténként az ágyban ölelte magához a régi leveleket és áztatta őket könnyeivel. Nagyapámnak meg be kellett érnie a fura masinájával készült képpel. Végül aznap, mikor nagyapám megelégelte nagyanyám makacsságát, és elindult vissza a fővárosba, titkon nagyanyám is vonatra szállt, és este már együtt nézték a kandeláberek fényében csillogó Dunát.
A fénykép az örökségem lett. Régi papírok után keresve akadtam most rá. Leteszem az asztalra, mellette a válási iratok hevernek, rajtuk egy sárga ragadós cetli a férjem írásával:
– Ez a lány, én vagyok, Klarinkám… Illetve csak voltam…
– Te, Nagymama? – kérdezte a kislány elkerekedett szemekkel, és az idős hölgy ölébe telepedett, hogy még jobban szemügyre vehesse a fiatal lányt.
– Igazán, te vagy az, Nagymama? – hajolt még közelebb az asztalon heverő képhez, óvatosan kezébe vette, meleg barna szemeivel méregetni kezdte, majd nagyanyjára pillantott, vissza a képre, megint nagyanyjára, megint a képre és felkiáltott. – Nagymama, de hiszen ez tényleg… ezt igazán te vagy! Ezek a te szemeid! Tényleg te vagy az!
– Persze, hogy én! – kacagott az öreg hölgy, majd a kislány fejéhez hajolt, és mélyen beszívta haja illatát. Hátradőlt a széken, levette szemüvegét, megtörölgette szemét, majd nagyot sóhajtott. – Nehéz elhinni, hogy a vén nagyanyád is volt valaha ilyen fiatal, igaz angyalom?
– Ki készítette a képet, Nagymama? A Nagypapa? Ugye ő?
– Bizony, ő… Minden áron le akart fotózni azzal a csodamasinával, amit az apjától kért kölcsön. Nem nyughatott, amíg meg nem örökít…
– Te nem akartad, hogy lefotózzon, Nagymama?
– Nem én! Fura egy masina volt az… Meg aztán, abban az időben, még csak az előkelő népek örökíttették meg magukat…
– De mégis hagytad?
– Tudod angyalom, a te öregapádnak nem igen lehetett nemet mondani… Így volt vele mindenki. Olyan ékesszóló volt, hogy még a napot is leimádkozta volna az égről, ha azt akarja, hogy sötétben lehessünk.
A kislány erre hatalmasat kacagott és mind két kezével átölelte nagymamája nyakát, fejét pedig szelíden a vállára hajtotta, és nagyot ásított. – Mesélj még, Nagymama!
– Miről, kincsem? Későre jár már, jobb ha…
– A Nagypapáról és rólad! A fiatal lányról a képen! Kérlek, Nagymama! Csak egy kicsit. Pisze kis hideg orrát a nagyanyja nyakába fúrta.
– Na, szépen vagyunk, látom már pont olyan vagy, mint a nagyapád… Neked se tud az ember nemet mondani… Hej, elbánsz te majd a legényekkel… Na jól van, de csak egy keveset… A kislány behunyta a szemét, és mélyet lélegzett.
Orrában még ma is érzi a konyha citrom- és a nagymama púderillatát. Hogy honnan tudom? Onnan, hogy az a kislány, én vagyok. Illetve csak voltam… Azóta is sokszor gondolok arra az estére, mikor először megtudtam, hogy valaha a nagymama is volt fiatal. A nagymamát is Klárának hívták, róla kaptam én is a nevemet. És az ő szíve is tele volt vágyakkal, reményekkel, szerelemmel. Azt a képet a nagyapám készítette. Aznap tért vissza a fővárosból, sikeres, diplomás fiatalemberként. Még ma is fülemben hallom, ahogy a nagymama reszkető hangon meséli az utána újra és újra kért történetet. Nagymama szerette a nagyapát. Tiszta és őszinte szeretettel. Egy serdülő leány ártatlan szerelmével. Éveken át várt rá, míg a nagyapám a fővárosban tanult. Hosszú-hosszú leveleket váltottak, de aztán a nagyapa egyszer csak nem írt többet. Helyette hazajött, együtt töltött a nagyanyámmal egy gyönyörű, meseszép, feledhetetlen napot, majd bejelentette, hogy jegyese van Budapesten.
A nagyapám, miután nagyanyám darabokra tört szíve a padlóra hullott, másnap visszament a fővárosba, ahol egyedül rótta az utcákat, és a Duna parton, a kandeláberek fényénél ábrándozott a nagyanyámról. A nagyanyám pedig heteken, hónapokon át siratta nagyapámat, mintha az meghalt volna. Bizony, a szívének meg is halt, de csak úgy, mint a szeretett férfi, akiért túl korán jött a nagy fekete kaszás, mert mélyen, odabent még mindig csak őt szerette. Hónapok teltek így, tán fél év is, mire egyik reggel nagyapám részegen, egy prímással és annak szívszaggatóan vonyító hegedűjével állított be a faluba, a lovas kocsin egyenesen nagyanyámék házához hajtatott és ott pirkadattól kivilágos kivirradtig dalolt. A nagyanyám, bármennyire is nehéz volt megállnia, nem ment az ablakhoz, bentről hallgatta, és rázkódva zokogott a gyönyörűségtől. De nagyapám megsértette a becsületét, és ezen nem tudta egykönnyen túltenni magát. Nagyapám még hetekig a faluban volt, s üzengetett, akivel csak tudott, de nagyanyám tartotta magát. Csak esténként az ágyban ölelte magához a régi leveleket és áztatta őket könnyeivel. Nagyapámnak meg be kellett érnie a fura masinájával készült képpel. Végül aznap, mikor nagyapám megelégelte nagyanyám makacsságát, és elindult vissza a fővárosba, titkon nagyanyám is vonatra szállt, és este már együtt nézték a kandeláberek fényében csillogó Dunát.
A fénykép az örökségem lett. Régi papírok után keresve akadtam most rá. Leteszem az asztalra, mellette a válási iratok hevernek, rajtuk egy sárga ragadós cetli a férjem írásával:
Mondd, hogy lehetsz ennyire makacs…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése