„(...) meggyújtottam a gyertyákat, és karácsony lett egyszerre, kívül és belül, közeli és tűnő, messzi múlhatatlan karácsony. Egyedül voltam, és mindenki bennem volt.”
Pont így voltam én is Fekete István szívet melengető, néhol borongós, máskor derengős történeteivel. Gyermekkorom karácsonyai sorakoztak fel újra szívemben, szemeim előtt, és az az utánozhatatlan, máskor át nem élhető csoda, ami akkor még minden évben körüllengi az ünnepet, majd legközelebb visszaköszön, de csak már apró pillanatokban, mikor ismét egy gyermek lüktető, reszkető öröme tölti meg a csendet.
A történetek egy része fantázia, egy részét, úgy hiszem, az élet írta, és több is akad, ami a falusi emberek örömét, bánatát, várakozását, ünnepét örökíti meg, úgy, ahogy azt akkor a kisfiú Fekete István látta, megélte, hitte, de a szavakat már a felnőtt, emlékező, merengő író öltözteti pihe-puha köntösbe.
Fekete Istvánt már csak azért is szeretem olvasni, mert olyan szeretettel, közvetlenül mesél a múltról, hogy teljesen belefeledkezik az ember, és hirtelen ott találja magát ő is, álmos szemmel rorátéra igyekezve, vagy a patakparti kiöntések jegén csúszkálva, vagy éppen önfeledten szánkázva az ispánék kertje mögött, ahonnan, már messziről hallatszik a serdületlen ifjúság visongása.
A boldog, nem mindig gondtalan, gyermekidő mellett pedig megismerkedhetünk a falu aprajával, nagyjával, a tiszta szívű, dolgos, becsületes, egyszerű, szigorú de szeretni tudó emberekkel, akik jól tudják, hogy az ünnep mit is jelent valójába és hol is kell, hol is érdemes keresni...
„A gerendáról egy kis tüskés kökénybokor lóg,
mintha levéltelen, sötét lombját beletartaná egy
szál gyertya reszkető, sárga fényébe. Az ágakon fehér,piros rongydarabkák és talán három szemezüstös szaloncukor.(...)most látom csak, hogy a "karácsonyfa" alatt vaskos,kapcsos imakönyv. Keze a könyvön, s én úgy érzem,Rozi néni fehér arcát felfelé fordítva nem isa rettenetesen szegény és mégis gazdag, pántlikáskis karácsonyfára, hanem azon túl, a végtelenségbe,az Égbe néz.”
Fekete István írásait olvasva, persze egyszer sem mehetünk el szó nélkül lélegzetelállító pillanatmegragadásai, leheletfinom, a megszólalásig érzékletes tájleírásai mellett... Ebben a könyvében is akadt belőlük jó pár, melyek szemem előtt életre is keltek.
„Az utca üres, a kémények lágy selymet füstölnek a reggelnek, s a kertekben puhán békét álmodnak a fák.”
„Ilyenkor megcsendesednek a hajnalok. Nem kóborol a szél, nem vándorol az ördögszekér, és nem repkednek száraz falevelek határról határra. A csillagok reszketve nézik a Földet, ez az alsó világ pedig némán figyel, és észre sem veszi, hogy a dombok puha hátát ádventi hangulattal hinti be a dér.”
És nem maradhat ki a játékosság sem, a mese, ami a felnőtteknek is jár; ami élteti, táplálja a világot, derűt csal még a morcos, szomorú arcokra is. Egy-egy "életre kelő" mókus, bagoly, fenyőfa vagy akár személyesen December, az ő zord, kemény mivoltával pedig csak tovább fokozza az évszak és az ünnep hangulatát, örömét!
Kedvenc történetek lettek:
~Roráte
~A kormányosné
~A bizonyítvány
~December
~Régi karácsony I.
~Péter, 1907
~Értékelés: 10/10 és kedvenc! Remek hangulatteremtő ünnep előtt, közben, vagy után, minden benne van, amit Fekete Istvántól megszoktunk és szeretünk, vagy talán még egy gyertyalángnyival több is! :)
 |
| (Forrás: http://szeker.hupont.hu/felhasznalok_uj/1/2/12898/kepfeltoltes/szuletes_1.jpg ) |
„- Imádkozzunk - mondta Péter, és ennek a szónak a mélységében egyszerre végtelen csend lett, és ebben a csendben alig hallhatóan, mégis világosan megérintett bennünket meleg szárnyával a távoli harangszó.
(...)
És azóta is, ha nagy baj van, és kiesik kezemből a betlehem, azt az imát mondom, és azt a harangszót hallom még ma is.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése