Sült zöld repeta

Tudom, mindenki unja már, amikor az éppen rajtam tort ülő olvasási válságommal jövök, de ez most tényleg szívósnak bizonyul(t) sajnos. Így aztán végső elkeseredésemben, (természetesen csak a szimbolikus) könyvhajigálás után arra jutottam, hogy inkább kipróbálom a módszert és trükköt, amit többen is ajánlottatok az ínséges és nehéz napokra, azaz, én, aki újraolvasás ellenes vagyok, végül mégiscsak leporoltam egy igazi nagy kedvencet... Sokáig gondolkodtam melyik az a könyv, aminek a világába akármikor, akármennyi időt eltöltenék, és bár több is eszembe jutott, ahogy tettem fel magamnak az ilyenkor szokásos bugyuta kérdéseket: Ha csak egyetlen könyvet vihetnél magaddal egy lakatlan szigetre melyik lenne az? Ha életedben már csak egy könyvet olvashatnál el újra melyik lenne az? És akkor egyszer csak felcsillant az immár örök és kőbevésett válasz:

Fannie Flagg Sült zöld paradicsoma, amihez a fantáziadúsabbra sikerült korábbi bejegyzésem itt olvasható. Ha már azonban újraolvasás, és ha már A könyvtolvajnál úgy bejött, hát most is csavarintottam egy kicsit és eredeti nyelven újráztam. 

Azt kérditek mit adott a könyv másodszorra? ... Ha tudnék festeni, énekelni vagy művészien táncolni, talán jobban el tudnám mondani, mint szavakkal! Az első élményt persze nem múlta felül, de ugyanazt a szintet bizony teljes mértékben megütötte. Bizonyos értelemben pedig mégis felülírta. Például sok a színesbőrű szereplő a könyvben, akikről a magyar verzióban nem mindig volt könnyű eldönteni nő vagy férfi, és az igazi, echte dialektusukat sem nagyon lehet az eredetitől eltérő nyelven visszaadni. 

Azt mondtam már, hogy i-má-dat ez a könyv??? Elcsépelt, tudom, de így van. Komolyan gondolom, hogy ha mostantól, valamilyen ördögien gonosz törvény hatására, életem végéig csak egyetlen könyvet olvashatnék, akkor ez lenne! Minden benne van, amiért megszerettem, és a mai napig (még ha jelenleg döcögősen is), de szeretem az olvasást: EMBEREK, így, csupa nagybetűvel, akik hétköznapiak, mégis megismételhetetlenek, mint mi mindannyian, akik szeretnek, szenvednek, bohóckodnak, sírnak, nevetnek, egyszóval közhelyekkel teli, mégis különleges életet, azaz ÉLETET élnek vagyis ÉLNEK! Az összes szereplőt majdnem egyformán szeretem és annyi kedvenc jelenetem van, hogy felsorolni is nehéz lenne. Van, akivel azonosulni tudok, van, akit csodálok, utálok, szeretek, sajnálok, és ha megkérdeznék tőlem előfordult-e, hogy regényalakba lettem szerelmes, továbbra is Idgie Threadgoode-ot mondanám. Aki nyilván egy nő, de a szememben valami kortalan, nemtelen, emberi gyarlósággal, de földöntúli nemtudommivel felruházott csodás lény. Sok mindenben szöges ellentétem, és talán pont ezért tudok felnézni rá. Olyan dolgokban hisz, olyan dolgokat tesz, amikre én nem lennék képes, de vonzó a szememben.

Istenem, ha csak megadatna, hogy legalább álmomban egyszer végigsétálhatnék Whistle Stop főutcáján, még a régi pompájában... Ez a regény tényleg maga az élet! Felépül, a szemünk előtt alakul, aztán, ahogy sajnos az élettel szokás, leépül és elhamvad, de amit hagy, az valami sírva nevetős reményteliség, valami ódon édes emlék, ami egyszerre fáj és tölt meg ízekkel-színekkel, amit még a veszteségek hatására, fájdalmára sem törölnénk ki magunkból soha!

Na tessék, már megint egy szentimentális tobzódás. Hát kellett ez nektek?! De legalább visszatértem. És remélem maradok is, jó sokáig! :)

Ezen az élményen felbuzdulva amúgy kedvet kaptam még Edward Kelsey Moore: Szikomorfán születtem című könyvéhez is, mert sok mindenben közel áll az én drága Sült zöldemhez. Majd meglátjuk, talán egy következő körben meg is teszem! :)

Na, és nektek melyik AZ A bizonyos KÖNYV? Amit a lakatlan szigetre vinnétek ésatöbbi ésatöbbi...