Graeme Simsion: A Rosie-projekt

 Mi állapítható meg prekoncepcionálisan a borítót  és a címet megpillantva?

1. Minden kétséget kizáróan YA - azaz Young Adult, (tehát fiatal felnőtt) - típusú könyvet tart kezében az olvasó.
2. Biztos, hogy lesz benne szerelem.
3. Több, mint valószínű, hogy az általánosan bevett séma szerint happy-end lesz, melyet némi hol megmosolyogtató, hol megkönnyeztető kuszálkodás fog megelőzni.
4. Az előbb felsorolt három pont alapján, annak, hogy ezt a könyvet végül utálni fogom, sőt talán végig sem olvasom, (induljunk csak ki a Sophie Kinsella fiaskóból) körülbelül 90% az esélye.
5. Mindösszesen tehát 10% annak az esélye, hogy mindezek ellenére megszeressem ezt a történetet.

Igen. Borító és cím alapján magamtól automatikusan azt mondtam volna, hogy kösz, nem, hiszen ha egy fajta könyvtől tudatosan menekülök, az a tipikusan tingli-tangli YA. Ezt a két betűt már akkor se szeretem, ha bármilyen más szóban egymás mellett foglal helyet. Már csak az a kérdés, hogy ez esetben a feltevések helyesek-e, és ha azok, milyen lesz a végkimenetel...

Nos, azt kell mondjam, hogy a feltevések helyesek. Már ami a felsorolt három pontot illeti. És mégis... Ha jelzőkkel kéne dobálóznom, akkor ezek  és ezekhez hasonlók röpködnének a levegőben: 

modern, mai, könnyed, nem hatásvadász, humoros, kedves, intelligens, eredeti, egyedi, szórakoztató

Szóval a végkimenetel ez esetben... Na de ne siessünk ennyire előre...

A téma már nemrég előkerült, Mark Haddon írása kapcsán, autizmus, Asperger-szindróma, nevezzük akárhogy, a lényeg ugyanaz: fejletlen társas és érzelmi képességek, bizonyos kiemelkedő értelmi készségekkel párosítva. És én már - mint Haddon esetében is - megint csak arra jutottam, hogy közelebb állok ehhez az állapothoz, mint gondoltam volna, de az igazság az, hogy mások is... Vagy talán csak nincs is akkora különbség!? A főszereplő Don Tillman génkutató ugyanis, nincs mit szépíteni, flúgos. A különbség talán csak az, hogy ő teljesen tisztában van ezzel, tudatosan flúgos tehát, velünk, tudat alatt flúgoskodókkal ellentétben... Nem tudom, a való életben hogy jönnék ki egy ilyen fazonnal, mint Don, de így, leírva roppant szórakoztatónak, kedvesnek, olykor meghatónak találtam.

„Túléltük a főfogást anélkül, hogy Elizabeth megjegyzést tett volna valamelyik társasági dekeftusomra. Nehéz úgy beszélgetni, hogy az ember azon morfondírozik, vajon a partnere megfelelő testrészét nézi-e, de tekintetemet Elizabeth szemüveglencsével óvott szemére szegeztem, ahogy Gene ajánlotta. Ez ugyan némi pontatlansággal járt magának az étkezésnek a terén, de ő láthatóan nem vette észre. Sőt, éppen ellenkezőleg, igen termékeny beszélgetést folytattunk a szimulációs algoritmusokról.”

Szóval ez alkalommal Donnal együtt igyekeztünk áthágni a határainkat, amihez szerethetőbb figurát keresve sem találhattam volna. Na és ha Don egy kicsit különc, mi van akkor? Ugyan, ki ne lenne szociálisan így, vagy úgy, ilyen, vagy olyan helyzetekben kicsit (vagy kicsit jobban) ügyefogyottnak mondható... És ugyan ki ne vágyna a tökéletes társra, aki azokat a dolgokat szereti és utasítja el, amiket mi, szokásai, hobbijai is közel állnak a mieinkhez... És aztán ki ne dobta volna mindezt a kukába, mikor rájött, hogy ez nem éppen így működik...

(saját collage, képek forrása külön-külön: pinterest.com)

De vissza a kezdeti stádiumhoz, amikor a legideálisabb jelöltet keressük, és elképzeljük bőre, szeme, haja, kedvenc pólója színét, dohányzási, filmnézési, étkezési stb szokásait... Bizony, a párkeresés sosem egyszerű küldetés, és aki nem akar csak várni, míg Az Igazi behulahoppozik az életébe, annak nem árt elgondolkodnia hogyan álljon neki a tudatos keresésnek. Don pedig pontosan ezt teszi, mikor minden elképzelhető részletre konkrét listát készít, és eme elmés kérdőívét kilövi a világba bolyongó nőnemű társainak. Ő teszi jól, mert mi sokszor azt is elfelejtjük, amiben pedig szent meggyőződéssel hiszünk. Arra persze, hogy egy kapcsolatban igen nagy szerepe van a tökéletlenségnek és egymás hibái elfogadásának Donnak is magától kell rájönnie. Mi csak annyit tehetünk, hogy nyomon kísérjük a lépéseket és drukkolunk neki.  

Hát körülbelül erről szól a történet, de aki esetleg félne, hogy "csak" erről, annak jó hír, hogy a háttérben még egyéb dolgok is zajlanak, például egy roppant izgalmas kis nyomozás, Rosie gyökereit feltárandó. Ja, Rosie-t még nem említettem? Ő nem mis, mint a nagy Ő Don számára, aki, mint arra számítani lehet, a leghalványabban sem felel meg Don listájának... Na de innen szép nyerni, nem igaz?  

~ Értékelés: 10/9    Nem tudom ez a könyv chick-litnek számít-e - a frász kitör még attól is, hogy ezt leírom -, de ha igen, akkor kérünk még több ilyet, a sok gyengécske csillámpóni-nyálcsorgatás mellé, de leginkább helyett. Azt is el tudom képzelni, hogy a férfiak lennének jobbak ebben a műfajban... Mindenesetre üde színfolt ez a kis írás az olykor már szemet bántóan rikító palettán, ami engem is vissza tudott kicsit csalogatni a mértékkel csillámos világba. :) 

Aki még valami hasonlóra vágyik, olvassa el a Hová tűntél Bernadette-et.

 „Most, hogy vége lett, mit is tanultam belőle? 

1. Nincs rá szükség, hogy külsőségekben is furcsa legyek. Tarthatom magam a mások által követett protokollhoz, és így észrevétlenül elvegyülhetek közöttük. És honnan is vehetném biztosra, hogy mások nem ugyanezt teszik: csak játszanak, hogy befogadják őket, de közben végig gyanítják, hogy ők mások?” 

A könyvet köszönöm a Libri Kiadónak!