Popcorn jelentések: Boyhood / Sráckor

Nem tudom ti hogy vagytok vele, én azt veszem észre, hogy sajnos egyre kevesebb az olyan film, amit igazán várok. Ez nem tudom, hogy az én ízlésem behatárolódása miatt van-e, vagy a mai idők kínálatának köszönhető - gyanítom, mindkettő egyre erőteljesebben nyom a latba -, de a Boyhood/ Sráckor most végre egy olyan film, amit már jó ideje vártam. És hogy beváltotta-e a hozzáfűzött ígéreteket? Az mindjárt kiderül... :)

Minden film különleges, egyedi. De ez, még a különlegesek között is különleges. A történet egy amerikai család gyötrelmeit és boldogulását követi nyomon, a középpontban egy kissráccal, aki a szemünk előtt érik, nos... nagyobb sráccá. Ebben ugyan még nem lenne semmi különös, csakhogy most jön a csavar... A filmet tizenkét éven keresztül forgatták. Na, nem megállás nélkül persze, de ahelyett, hogy a főszereplő fiút különböző színészek alakítanák, és a felnőtteket maszkmesterek kezére adták volna, mindent az időre bíztak, így ugyanazokkal a szereplőkkel maradunk végig, egyedül az életszakaszok, hajszínek, fülbevalók száma, testsúlyok, ráncok, ízlések és pofonok váltakoznak.

Azért el kell ismernünk, hogy ez  nem parányi vállalkozás. Ez a vakmerő bátorság pedig Richard Linklater amerikai rendező nevéhez köthető. Persze, mint tudjuk, nincs új a nap alatt, így nem mondhatom azt sem, hogy eddig ilyen még sosem volt, mert egy Marcela című 2007-es cseh dokumentumfilm, egy nő életét követi végig harminc éven keresztül, de ami a játékfilmeket illeti, Linklater az első, aki ezzel próbálkozik (ha nem jól tudom, akkor cáfoljatok meg légyszi!) Nálam ő már  egyébként bizonyított a Mielőtt felkel a nap, Mielőtt lemegy a nap és Mielőtt éjfélt üt az óra trilógiájával, ahol szintén ugyanazokat a a szereplőket - Ethan Hawke & Julie Delpy - és szerelmi életük alakulását kísérhetjük figyelemmel. Aki ezeket a filmeket látta, az nagyjából tudja, hogy mire számíthat, legalábbis erős elképzelése van: kevesebb történés, annál több párbeszéd, és mindez olyan módon, hogy az eszmefuttatások teljesen lekötnek, odaszögeznek egészen a vége főcímig, amikoris felkiáltunk, hogy naaa neee mááár, méééég! Szóval mindezek tükrében repesve vártam a Sráckort - még akkoris ha nekem csak lánykorom volt. :) Gondoltam megtudtom legalább milyen lett volna fiúnak lenni, valóban jogosan perleked(t)ünk-e  az erősebb nemhez tartozó felebarátainkkal úton-útfélen, hogy ugyan, te ezt nem értheted, mert nem vagy lány/ nő, és vajon valóban nem érthetik-e...

És ha csak ezt nézem, hogy mindezekre választ kaptam, és betekintést nyertem-e, akkor sajnos a filmet csalódásként kell elkönyvelnem. A kissrácot, azaz Masont alakító Ellar Coltrane-nek ugyanis a rendelkezésre álló 166 (!!!) perc sem volt elég, hogy a szívemhez közel férkőzzön. Már az első óra taposása közben nem bírtam ki, és odasúgtam páromnak a mozi sötétjében, hogy a főszereplő a legbénább! És sajnos így is éreztem végig. A kiscsávó ugyanis Steven Segal arckifejezés eszköztárát is megszégyenítő változatlansággal mered a nagy semmibe. A film után pedig az első kérdésem az volt páromhoz, hogy te is ilyen unalmas kiskölök voltál? :D Ő viszont, amit én a film gyengeségének tekintettem, pont, hogy erősségnek élte meg. Elmondta, hogy a rendező direkt egy teljesen átlagos valakit akart, akinek köze sincs a filmiparhoz, és hogy a szereplő fiú például egyetlen egyszer sem nézhette vissza a róla készült felvételeket, nehogy elkezdjen színészkedni. És ha így nézem, akkor végülis teljesen tökéletesen megvalósította magát. Azt meg, hogy lány létemre miért is készültem én lélekben arra, hogy majd azonosulok egy sráckorral, hát azt nem tudom. Az utolsó filmkockákon kezdett el volna egyébként érdekelni az immár egyetemista srác, de az meg valószínűleg a még bennem bolyongó tinilánynak köszönhető. 

(Ellar Coltrane - Mason és Lorelei Linklater - Samantha)

Az én kedvenceim egyébként a lányok voltak - naná -, az anya: Patricia Arquette és a Mason nővérét, Samanthát alakító Lorelei Linklater. Patricia alakjával már könnyebben ment az azonosulás, egész szép, bár itt-ott meglehetősen klisés jellemfejlődésen megy át a film során, de sorsa mindenképpen szimpátiát keltő. Lorelei esetében pedig a névegyezés nem véletlen, a rendező lányáról van szó, aki időközben majdnem csúnya helyzetbe sodorta a papát, amikor is elérve azt a bizonyos kort, amikor a lányok az üveghegyen is túlra bújnának mindennemű szereplés elől bejelentette, hogy őt bizony a drága papa jobban teszi, ha kinyírja - legalábbis a forgatókönyvből -, mert ő ugyan nem áll a kamerák elé. Szegény papának biztos volt pár álmatlan éjszakája és akadt pár ősz hajszála, de végül csak rábírta szemefényét, hogy folytassa, még ha nem is olyan nagy lelkesedéssel, mint korábban. És milyen jól tette! Még akkoris, ha ez a közönyös időszak pontosan lejött a filmen, élethűbbé téve azt. Hát ezzel aztán könnyen ment az azonosulás. Lorelei végig teljesen természetes és meggyőző volt. Az első kockákon, egy igazi kis utálatos dög, aki a bratyónak ott tesz keresztbe ahol tud, és aki úgy beszél anyucival, hogy "Nos, anyám, lehet, hogy te költözni szeretnél, de én a magam részéről egészen biztos, hogy maradok..." Imádtam! És később is. Karaktere sokkal színesebb, mint az öcskösé, de hát mit is várunk, hiszen lány (vihihi).
Az abszolút kedvencem azonban, aki, annak ellenére, hogy csak olykor volt jelen a vásznon, (és a gyerekek életében), mégis fogta az egészet és elcipelte a hátán - és nem csak azért mondom, nehogy rámsüssétek, hogy férfigyűlölő vagyok - az nem más, mint Ethan Hawke. Brutálisan jó szövegei vannak, ő tölti meg tartalommal, élettel az egészet. Ő végig hozza a Mielőtt trilógiában tőle megszokott és imádott színvonalat - Nem hiába őt kérte meg a rendező, hogy ha vele valami történnék a tizenkét év alatt, akkor legyen kedves, és fejezze be a filmet. :)

~ Értékelés: 10/8 Szóval mindezekért azt mondom, hogy megérte megnézni, és mégsem volt akkora egetverő csalódás. Kicsit át kellett értékelnem, és a realitások talajára terelni az elvárásaimat. A három óra azért egy pöppet hosszú volt, de főleg az elején, mert a vége felé már belerázódtam, és bírtam volna még...

Támadják a filmet, hogy túl amerikai és túl közhelyes. Nos, én egy amerikai rendezőnek, akinek elsősorban (gondolom én) amerikai tapasztalata van, nem rónám ezt fel.  Sőt, nekem tetszett az amerikai hangulat, amit európaiként máshogy nem nagyon van alkalmam átélni... A közhelyességgel itt-ott egyet kell értenem, sőt olykor erőltetettnek is éreztem, mikor Mason az apját faggatja az élet nagy dolgairól (kivéve talán az utolsó kérdést, mindjárt visszatérek rá), viszont, ahogy írtam, Ethan Hawknak a brutálisan jó (egyéb) szövegei, amik szerintem egyáltalán nem közhelyesek, nálam felülírják ezeket. És hát ő maga meg is mondja, mikor a kamasz Mason megkérdezi apját, hogy Mondd fater, mégis mi az értelme ennek az egésznek? Mire Ethan ennyit mond: Nincs értelme az egésznek. Mindenki csak próbálkozik. Ha ezt Linklater, saját filmjéről alkotott hitvallásaként értelmezzük, akkor ez egy igencsak remek próbálkozás volt!






Plusz egy megjegyzés: A Harry Potter rajongók, ha jól emlékszem, kétszer is örülhetnek ;) 

Ehhez kötődő kérdésem: Melyik kötet szerepel a képen? :) A helyesen válaszolók virtuális vállveregetésben részesülnek! :D




Végezetül a következő film, amit várok:

A Stephen Hawking életét feldolgozó The Theory of Everything / A mindenség elmélete, aminek minden alkalommal már az előzetesén sírni tudnék... sírok is.

Várható magyar bemutató: 2015 január 22.

Ti mit láttatok mostanság, amire megérte várni, vagy mit vártok?