Bakó Ágnes: Fekete szivárvány

Olyan megmosolyogtató, amikor az ember lánya, felnőtt fejjel, lázas betegen belekezd egy könyvbe, és ez az első mondat fogadja: „Olyan jó betegnek lenni! - sóhajtott Anna és mosolyogva lehunyta a szemét.”  - És tényleg rögtön visszarepültem a gyermekkori ágyban töltött szép időkbe, mikor, mint a történet főszereplőjének, Annának, szabad volt mindent, még azt is, amit máskor esetleg nem, és lesték az óhajaimat, kívánságaimat, nem is akartam meggyógyulni én sem olyan hamar, nehogy elmúljon ez az álomvilág.

Ez is jól példázza, miért is érdemes csíkos, pöttyös könyveket olvasni akár felnőtt fejjel is. Míg régen, csak Annát értettem volna, illetve vele értetlenkedtem volna a felnőttek kusza és viharos világán, addig most már, nem a gyerekszobából kell fülelnem, hanem a nappaliban kapok helyet, a felnőttek között. Nagy "felelősség" ez, mert olykor én vagyok az egyetlen, aki immár mindkét oldalt látja és érti. A felnőttek sokszor nem veszik észre Annát, és gondolatait, vágyait, félelmeit. Olyankor jól grabancon ragadnám őket. Annáék öten vannak testvérek, középosztálybeli, mondhatni kényelmes életet élnek, ahol azért olykor akadnak anyagi gondok is, szigorú és költséges magániskolába járnak, ahol a magyart törő, német apácák és papok igyekeznek beléjük sulykolni az erkölcs és morál szigorú törtvényeit.

„Anna szeme megakadt egy gilisztán. Gyűrűzve tekergett a lába előtt, majd lassan, csúszva igyekezett a portulácskával szegett virágágy felé. Vékony, fényes csík maradt utána a betonon. Anna szomorúan nézte. - Ez a giliszta is milyen egyedül van! Pedig neki is biztosan van testvére. De hiába van néha szép, nagy család! Aki se nem kicsi, sem felnőtt, sokszor olyan egyedül van mégis.” 

Anna második gyermek, Mici idősebb nála, és akadnak fiatalabbak, de neki van a legerősebb ösztöne a felnőttek világára, és bár rengeteget szenved a körülötte uralkodó "katyvasztól", élesebben és olykor jobban látja a dolgokat, mint némelyik felnőtt. Mégis, szinte az egész történet alatt valahol ott kering a gyermeki és felnőtt lét között...

Anya jószívű, rá marad minden a ház körül, ezért Apával sokat veszekszik. Anya alakja összetett, megfejthetetlen, egyik pillanatban kicsinyes, önző, de jobban belegondolva talán valós és talán jogos a szenvedése... Anyát nem tudom hová tenni... Apa szomorú szemű, halk szavú, ébren álmodó, (pipogya? beletörődő?), aki csak a szoba magányában mosolyog. Nagy, fekete aktatáskája van, és a városházán nem csak írógépe, de piros tintája is van az asztalán, és mindenki úgy köszön neki „alázatos tiszteletem”. Aztán később ezt mind elveszti, és olyan árat kéne fizetnie a visszanyeréséért, amit nem biztos hogy meg akar fizetni...

„Apu csak ül magának, néz és mosolyog. Ilyenkor azt sem veszi észre, ha Anna lábujjhegyen átmegy a szobán. Nemigen gondolhat hivatalosra, mert szép, barna szeme derűs. Inkább álmodik. Csak azért nem hunyja be a szemét, mert akkor aludna. De szép lehet, amit így elgondol magában, mert még a szoba is nyugodtabb, ha apu egyedül van benne.” 

Nagypapa veséjébe lát az életnek. Pipával bököd az igazságra, hangja, ereje nyers, igaz, könyörtelen. A gyermeki Anna szerint ő az egyetlen felnőtt, aki nem hazudik, hisz még azt is megmondja, hogy minden felnőtt hazudik. És vannak még többen is. Mindenki alakja megérne egy misét... Megannyi sors, élet rotyog a fazékban...

És aztán, amiben a csíkos könyvek már különböznek a pöttyösektől... Annáék felnőnek, és rútul, kendőzetlenül beléjük tipor az élet. Én nem tudom régen milyen ifjúság lehetett az, akiknek ezeket a könyveket szánták, de már megint oda lyukadtam ki, hogy még én is alig bírom elviselni a sok szenvedést, ami a lapokról leomlik.

Annáékkal kellett felnőnöm, egyik fejezetről a másikra hirtelen, és jött a háború... Amit - hálát adok az égnek, és bőszen imádkozom, hogy így is maradjon - nekem nem kellett megtapasztalnom, mégis szívembe tépett a szirénák hangja és a hullámzó betontenger... 

Dúlnak a háborúk a falakon kívül és belül, a jövő ígéretét és a reményt hordozó szivárvány pedig egyre feketébb, gomolygóbb. Nem gyerek kezébe való. Felnőttében is reszketnek a lapok... De legalább megtudhatjuk milyen volt a helyzet kishazánkban. Az alföldön, Egerben, Sármándon... Hogy még jobban megcsapjon a hulló hamu szele, mert itt élünk, ebben a valaha-volt-ki-tudja-lesz-e-még valóságban. Ezt nem tudják átadni a történelemkönyvek. Legalábbis számomra nem. Rám nem hatnak (úgy) a tények, az arctalan tömeg, a jelöletlen sírok. Nekem kell egy Anna, egy Mici, egy Zsóka, egy Julika, egy Gács Jani és Kis Géza és Apa és Minyike. Emberek, nevek, arcok a tömegből, akik megmutatják az otthonukat, a napos és árnyoldalát egyaránt. Hogy míg zúg és elsötétül az ég, átértékel mindenki mindent, és aztán hogy képes fejre állni a világ és mégis maradni pont olyan, mint volt. Hogy nyílik a földből a dölyf, az önzés, a hiúság újra, mint az ibolya... És milyen más most szagolni őket, mert - annak tükrében, ami volt - illatoznak! Azt jelenti, minden visszaáll a régi, megszokottba. Még a fásultság is szívesen látott vendék az otthonokban. „Hová is lett az a régi, veszekedős boldogság”, ami „sírnivalóan bolond jóérzés...” Csak felejteni, felejteni mihamarabb... És közben csak emlékezni, emlékezni minél erősebben...

„A mesének vége. Minden csak volt egyszer. A hangok is. Voltak egyszer, és egymásra rakódtak, akár a képeskönyv lapjai. Most sorra előjönnek mind. Milyen sírnivalóan csak az övé... Milyen közeli... és milyen idegen. De szomorú is az, ha nem tud már elsiratni valamit az ember.” 

~ Értékelés:  10/9     Az eddig olvasott pöttyös és csíkosok közül a legmegrázóbb. Bevallom, az elején nem erre számítottam... A hirtelen felnövésre, a háborúra... De hát ki számít rá. Még ha mindenki is, senki nem mer igaziból számítani rá... Meglepett. Megrázott. Elborzasztott. Megríkatott. És mégis... újra szól a hegedű... 

„- Nagyon szereted?

- Igen - mondta egyszerűen Gács Jani. - Azt hiszem, erre mondják, hogy nagyon - Rábólintott. Tűnődve folytatta. - Tudod, valamikor suttyó koromban mindig arra áhítoztam, bár gyúlna ki a házatok. Ki akartalak menteni a tűzből. Ültem a pince előtt, és napszámra lestelek. Mintha mindig az égen jártál volna, én meg a porban kucorogtam. Bőgni szerettem volna. Aztán egyszer leült mellém Zsóka. Azt mondta: te, Jani! Fogd meg mán a kezemet, mert az enyimet sose fogja meg senki. - Azóta szeretem.” 

Tudjátok mi az:

- ickázni
- kéz-láb összhadonászati hangtartály
- portulácska
- pipatórium
- pucor?

Az értékelést neveztem az Antikvarium.hu játékára.

A könyv elérhető: ITT