F. Scott Fitzgerald: Benjamin Button különös élete

Itt ülök a "könyv" befejezése után, és azt kérdezem magamban, hogy ez most mi volt? Azért az idézőjel, mert nyúlfarknyi terjedelme miatt én még kisregénynek sem hívnám, csupán egy hosszabbacska novellának. Szó mi szó, az alapötlet az zseniális.

Ha valakinek még ismeretlen lenne a történet, lényegében arról van szó, hogy Matuzsálem Benjamin Button megszületik, leéli az életét és meghal. Iskolába jár, szerelembe esik, gyermeket nemz... csak úgy, mint bármely más ember,  csakhogy nála az idő vas foga visszafelé rágja a gyújtózsinórt: aggastyánként születik és csecsemőként távozik.

Milyen egyszerű kis csavar, és mégis milyen eredetien turpis, turpisan eredeti! Arra jó volt ez a szösszenet, hogy gondolatokat indítson el bennem, hogy vajon ez így milyen lenne, jobb/ rosszabb? És bizony találtam pro és kontra érveket is. A legfőbb pro, hogy ha sikerül egész életet élnünk (nem vet neki véget egy korán jött betegség, vagy tragikus baleset), akkor a halál előtti időszak, ami sok embernél rettegéssel telik, újra a "boldog" tudatlanságé lehet. Na és ha tüzetesen megvizsgáljuk, akkor talán nincs is olyan nagy különbség a két különböző irányú folyamat között (öregedés - fiatalodás); mindkettőnek a közepén a legjobb, mikor erőnk és mindegy egyéb testi-lelki-szellemi tulajdonságunk teljében vagyunk, és onnantól már csak lefelé vezet az ösvény. Ráadásul az időskori oly gyakori demencia is lehet hasonlatos az újra gyerekké váláshoz, hiszen az öregkort a második gyerekkorként is szokták emlegetni, és ebben - bizonyos esetekben - van is valami...  Nem tudom mikor lenne jobb bölcsnek lenni, rögtön születés után, vagy halál előtt... Mindenesetre jó néha fejreállítani a dolgokat, és úgy is megszemlélni. Ha másért nem, hát csak, hogy feldobjuk, ami unalmas. Amúgy a történet nem volt unalmas - hisz ideje sem volt azzá válni -, csak egyszerűen kevés. Kidolgozatlan. Nyers. Kezdetleges. Persze sokan pont ebben látják az erejét, és valóban vannak olyan történetek, novellák, ahol egy szóval se kéne több, tökéletesen erőteljes tud lenni rövidségében, de itt most még csak ezt sem éreztem. Ahhoz igazán velőbe markolónak kell lennie. Legalábbis én úgy szeretem. :)

Lehet, hogy ott követtem el a hibát, hogy pár éve megnéztem az ebből készült 166 (!) perces filmet, és nem a könyvet olvastam előbb. A film már megkopott, lehet, hogy újranézem, de úgy emlékszem, hogy habár nem kiemelkedően, mindent elsöprően, de tetszett. Kedvem is támadt újranézni. :) → Azóta újranéztem, és felértékeltem. Maximális pontot adnék rá! Elsőre fel sem tűnt, hogy ennyire nyomasztóan, mélyen szomorú. Egy kis érdekesség, a Forrest Gump és Benjamin Button közti párhuzamokról: }itt{ Mondjuk felőlem csinálhatnak még száz ilyen filmet, szívesen nézném őket végig... :) Amíg néztem folyton emlékeztetnem kellett magamat, hogy nem regényből van, vagyis hogy csak az alapötlet. Még olyan sorok is voltak benne, amik egy az egyben egy regényből vettnek tűntek... 

Visszatérve a novellára, a stílus és hangvétel egyébként megkapó. Főleg egy férfitól. Igen, tudom, sajnálom, még mindig, annyi ellenpélda után is előítéletes vagyok... :) Kifinomult, humoros, válogatott igényes szóhasználattal és itt-ott még érzelmes is. Hát pont ez az, amiből én most bizony többet kértem volna! 

 „Benjamin, miután elhagyta a kórházat, úgy fogadta el az életet, ahogyan volt. Több kisfiút is áthoztak hozzá bemutatni, ő pedig egy teljes, merev ízületektől sajgó délutánt töltött azzal, hogy megpróbáljon magában érdeklődést ébreszteni a búgócsigák és márványgolyók iránt. Sőt, merő véletlenségből ugyan, egy csúzliból kilőtt kővel sikerült betörnie a konyhaablakot, mely mutatvánnyal titkon megörvendeztette édesapját. Ezt követően Benjaminnak minden áldott nap gondja volt arra, hogy valamit összetörjön. Azonban mindezt csak azért tette, mert ezt várták el tőle, ő pedig természetéből fakadóan engedelmes típus volt.” 

~°°~°°~°°~°°~°°~°°~°°~°°~°°~°°~°°~°°~°°~°°~°°~°°~°°~°°~°°~°°~°°~ 

 „-Éppen Önök képviselik a romantikus nemzedéket - folytatta a lány -, az ötvenesek. A huszonöt évesek túl földhöz ragadtak; a harmincasok túlhajszolják magukat; a negyvenes évek a hosszú anekdoták időszaka, az olyan hosszú történeteké, melyek alatt egy egész szivart el lehet szívni.; a hatvan... jaj, a hatvan túl közel van a hetvenhez; de az ötven az érett kor. Imádom az ötvenet.” 

Még annyi tanácsom lenne, hogy ha olvassátok, mindenképpen egyszuszra, hiszen tényleg nyúlfarknyi, és lehet, hogy esetemben az sem tett jót neki, hogy két részre szakítottam...

~ Értékelés: 10/ 6   Nem nyújtom a szót, ahogy F. Scott Fitzgerald sem tette, de ez most olyan volt nekem, mintha egy (túl részletes, spoileres) fülszöveget olvastam volna, a könyv viszont elmaradt... Szerintem érdemelt volna ez a sztori egy regényt, engem biztosan érdekelt volna.