Fojtogató, csontig hatoló nyugalom

Fojtogató és csontig hatoló

Ez a két jelző lüktetett végig a halántékomban, miközben olvastam...

Ez a könyv, nincs mit szépíteni, megalázza az embert. Kizsigereli, földhöz keni és csapkodja és közben kárálja, hogy "Rebeka repül", de rebekanemrepül. Nyakig, mit nyakig, fejbúbig döngöl a sárba, hogy aztán hajunknál fogva kiemelhessen és kezdődhessen minden elölről...

A határok meg, ahogy tágulnak - tűréshatárok és ingerküszöbök -, egyre nagyobb erővel kell, hogy odavágjon, egyre mélyebbre kell, hogy nyomja a fejünket... és mi csak tűrjük... ha kell tizenöt évig is. Mert nem tudjuk félretenni, félbehagyni. Aki egyszer felütötte az első lapot, elolvasta az első bekezdést, annak annyi, az aláírta a halálos ítéletét, mert a könyv szivárgó fojtólég általi lassú, elnyújtott halálba viszi az olvasót. A depresszió garantált. De senki nem meri azt mondani, nem érte meg, vagy ha meri, hát hazudik, akár saját magának is.

„tizenöt éve a mikorjössz és holvoltál között váltották egymást az évszakok, áradt ki a Duna és hullott darabokra egy szégyenbirodalom. Mikorjössztől holvoltálig történt minden (...)”      

Nem csodálom, hogy az Alföldi Róbert rendezte filmet jó pár évvel ezelőtt öt percig bírtam. És az sem furcsa, hogy az Angyalok Amerikában után "megkívántam" a könyvet.  Pedig annyi mindent elvett tőlem... szép napokat, derűt, ét- és életvágyat, de közben meg annyi mindent adott, amiket nem lehet szavakba önteni. Ezután az ember, ha ideig, óráig is (és akkor szerencséje van, ha nem tovább) máshogy fog nézni a szülőjére, máshogy fog szeretkezni és máshogy lélegezni; „megáll Isten kelléktári vekkere és valami szétfeszíti a bordák ketrecét.” Én nem csodálom, hogy Bartis Attilának nincs több fő(nek mondható) műve. Azt csodálom, hogy még maradt levegő a tüdejében ennek megírása után...

A könyv szigorúan 18-as karikás, bár még az is kevés, inkább 30-as vagy 60-as lehetne. Nekem se kellett volna még olvasnom, de már nem bírtam tovább. Lehet, hogy sose kéne olvasni ezt senkinek. És nem csak a trágárság miatt. Sőt különösen nem a trágárság miatt. Félelmetes, hogy ilyen mélységű emberek élnek és járnak-kelnek közöttünk és körülöttünk, és mi nem is tudunk róla. Szemükbe nézünk a villamoson, ha éppen hagyják, és a furcsa érzést megmagyarázzuk valamivel. Túl erősen tűz a nap, leesett a vércukrom, otthon felejtettem valamit? Egész egyszerűen hátborzongató. Hát még az, hogy ezek mi vagyunk! Egyik pillanatban fennkölt verset írunk, a másikban az állatok alá süllyedünk... 

 „Befészkelte magát a nagykabátom alá, de a csendjével ott is ugyanolyan egyedül maradt, mint aki mellé az Úristen elfelejtett világot teremteni.” 

Romain Gary A virradat ígérete kismiska ehhez képest... Pedig már ott is csak kapkodtam a fejem, hogy micsoda kapcsok, kötelékek léteznek. De ez már emberi szóval leírhatatlan, ép ésszel fel nem fogható, ami ebben a könyvben zajlik. Holvoltálfiam, Miértnemdöglikmármeganyám... Én ebbe beledöglöttem, újra és újra. Ilyen a büdös életben nincs - gondoltam. Dehogyisnincsteistudod - gondoltam.

A végére azonban sok lett. Leblokkoltam, sokkolódtam és besokalltam. Az addig úgy pergő lapok ólomsúlyúvá váltak, és csak rágtam, rágtam a mondatokat, de egyre csak azt éreztem, hogy elég, elfáradtam, hagyj már élni! Eressz végre szabadon! Persze, félretehettem volna, de nem sok értelmét láttam megszakítani, ráadásul, ha egyszer kigyógyulok ebből a hangulatból, eszem ágában sincs többé visszamászni...

 „Ha úgy vesszük, már évek óta halott. Egy közönséges hulla, aminek fodormenta főzettel veszik el a szagát, és alapozóval kenik emberszínűre a bőrét. Réges-rég lejárt gyászjelentőkkel pasziánszozó hulla.”   

Pedig még egy nagy mozzanat vissza van, mert ezek után biztos, hogy megnézem a filmet! Lehetőleg még azt is ma, hogy aztán lezárhassam, átszűrhessem, passzírozhassam magamba, megtartva a tápanyagot. Volt benne jócskán, csak durva volt a körítés. Az én lelkem ettől fájt és vérzett.

~Értékelés:  10/7    Fura egy dolog ezt a könyvet pontokkal illetni, de mivel ez is csak egy könyv, így megteszem, mert még a végén tényleg felülkerekedik rajtam. Azt meg nem hagyhatom! Az élmény bitang erős, a kilencven százalékáig szerettem tudtam pergőn olvasni, az utolsó tízzel megküzdöttem, pedig ugyanolyan volt, mint előtte, csak már nagyon rámtelepedett és fojtogatott.

 „Néha igen hasznos, ha az ember pontosan tudja, hogy mennyit visel el a valóságból.” 

Na igen. Én most erről is tanultam...