Murakami Haruki: Miről ​beszélek, amikor futásról beszélek?

Murakami Haruki műve egyszerre önéletrajz, esszékötet és gondolkodás a futásról, az írásról és az életről. Arról, hogy ő maga hogyan lett éjszakai jazzbár tulajdonosból regényíró, valamint szenvedélyes futó. Amilyen nyúlfarknyi kis könyvecske ez, olyan sokáig tartott elolvasnom, és olyan alap, ám mély igazságokat hordoz. Összességében vidám, pozitív írás olyan témákról is, mint az öregedés, a fájdalom, vagy a feladás. Február derekán kezdtem bele, és most, május végén, majdnem június elején fejeztem be. Zord, téli, csikorgó villamoson kezdtem olvasni, reggeli sötétben, és szikrázó, hirtelen túl forró nyárelőben fejeztem be. Nem baj. Hisz soha nem a tempó a lényeg, hanem a cél, és az odavezető úton látott és megélt dolgok. Ezt tudom, hiszem, és vallom, erről (is) szól a Futok a gondolattól blogom is.

„Lehet bármilyen hétköznapi egy tevékenység, ha napi rendszerességgel folytatjuk, az elmélyült szemlélődéshez vezethet.”

Murakami úr stílusa nyugodt, melankolikus, őszinte, egyszerű. Kellemesen elandalít, elringat. Annak viszont – muszáj erőteljesen leszögeznem – nagyon örülök, hogy eredeti tervemmel ellentétben nem akkor olvastam, amikor még csak kacérkodtam a futás gondolatával, hanem akkor, amikor már én is szívvel-lélekkel futónak vallom magam, és identitásom szilárd részét képezi. Igaz, hogy így minden egyes futás említésénél azonnal bizsergető vágyat éreztem, hogy fussak, amit – lévén, hogy éppen olvastam, és legtöbbször munkába igyekeztem – igencsak nehézkes lett volna kivitelezni. Az ok, hogy miért jobb így, talán az, hogy sokszor hevesen bólogattam olvasás közben: „igen, pontosan ezt érzem én is!” Persze az is lehet, hogy futás előtt is jót tett volna, és ugyanitt kötöttem volna ki, de ezt már nem tudjuk meg soha, és kár is a „mi lett volna, ha”-kon merengeni...

„A legfontosabb, amit az iskolában megtanulunk, az az, hogy a legfontosabb dolgokat nem lehet az iskolában megtanulni.”

 

Murakami is utálta a tesiórákat és sportnapokat, ahol erővel kényszerítik az emberre a mozgást, ezzel én is így voltam világéletemben. Bezzeg amikor a felnőttekkel mehettem felnőtt aerobicra, ahol lüktetett a zene, és mindenki odavolt értem, hogy kislányként ott vagyok, az maga volt a csoda, és azóta is imádom az ilyen típusú mozgást - minél retróbb, annál jobb!

Murakami is azt vallja, azért jó a futás, mert mindig kéznél van, aránylag könnyen beépíthető a mindennapokba, könnyen szokássá válhat, rutinná, ritmussá, mint az étkezés, alvás, bevásárlás... Csak ezt sokan nem hiszik el addig, amíg meg nem tapasztalják. A minap egy kedves barátom írt rám, hogy lennék-e szíves neki összefoglalni még egyszer miért is futok, hogy is alakult így. Első reakcióként megírtam neki, hogy kicsit csalódott vagyok, amiért ilyet kér, hiszen erről szól a blogom, amit oly (na nem gyakran, de) nagy örömmel vezetgetek. Aztán persze kifejtettem üzenetben is sok mindent, mert erről beszélni, írni mindig jó, mindig motiváló. Azt mondta, tudja ő, hogy van a blog, csak eddig tőle annyira távol volt ez az egész, és most maga sem érti, hogy került közelebb, de ez még mindig távoli, hisz még semmit sem tett. Murakami módra megnyugtattam, hogy nagyon is sokat tett, eddig volt az út hosszú, de innen felpöröghetnek a dolgok egy szempillantás alatt, meglátja, hogy amilyen gigantikus nagy közhely, hogy mindig az első lépés a nehéz, épp annyira gigantikusan nagy igazság! De tényleg! Legyen szó kis, vagy nagyobb dolgokról. Amikor tudom, hogy a tervezett futás következik, de elbizonytalanodom, hogy kell-e ez nekem, akkor például villámgyorsan, teketóriázás nélkül felöltözöm, mert onnan már sosincs visszaút. Az olyan, mint nagy nehezen rávenni magad, hogy elvánszorogj a boltig, majd ott vállat vonva, üres kosárral hazamenni. Ilyen szerintem nem történik. Nem életszerű. Mint ahogy az sem, hogy felöltözve ne lépjek ki a lakásból. Olyan persze volt már, hogy x betervezett kilométer helyett kevesebb után hazajöttem, de az már nem kudarc. Sőt! Annál nagyobb sportértéke van! 

Murakami és én az AI szerint 😄 én imádom! 😍

Bejelölgettem amúgy az összes praktikus tanácsot és megfigyelést a könyvből, hogy majd serényen kijegyzetelgetem, de meggondoltam magamat. Majd lapozgatom, nézegetem időről időre. Mindenki találja meg benne a maga igazságát, ami egyenesen őhozzá vagy őróla szól. Mert lesz ilyen, ebben biztos vagyok! Helyette inkább folytatom a saját magvas kis gondolataim megosztását, ha már ujjbegyemen kikívánkoznak... 😄

Én magam azt gondolom, attól annyira más a futás, mert nincs nagyon még egy olyan sport, ahol ennyire egyenlőek a feltételek. Ott vannak például a versenyek, ahol együtt indul profi és teljesen amatőr. Ilyen cinkos összetartást, elfogadást és befogadást sem látni nagyon másban. Olyan van, hogy egy-egy futó fentebb hordja az orrát, nem biccent, nem int, nem mosolyog, oda se néz, vagy nagyon elvétve még akár pofát is vág, de ez szerintem a legritkább. Én még nem láttam vagy hallottam olyan futóról, aki a másiknak beszólt volna vagy a háta mögött kibeszélte volna, hogy de lassú, de béna, de dagadt... Ha valaki már felöltözött (mindegy milyen ruhába), és kiment, az már teljesítmény, amit a másik felöltözött és kiment futó is elismer. Jó ennek a klubnak a része lenni! Párom mindig nevet rajtam, már mondanom sem kell, tudja mire gondolok, amikor például a kedvenc futóhelyünk melletti büfében lángosozunk olykor-olykor nyaranta, és arra jönnek a futók. Arra, hogy bárcsak tudnám valahogy jelezni, hogy mi egy titkos csapatba tartozunk, bro! Hogy én is futok ám, már ma is voltam! Nem ám csak úgy lángosozgatunk... 😆

„Én azonban azt hiszem, hogy a valóban fiatal éveinktől eltekintve, az életben mindenképpen fel kell állítanunk egy fontossági sorrendet. Olyan sorrendet, mely alapján beosztjuk az időnket és az energiánkat. Ha egy bizonyos életkorig nem alakítjuk ki magunkban stabilan ezt a rendszert, akkor az életünk központját veszti, hangsúlytalanná válik.”

Türelem, fegyelem, önismeret. Ez a szent hármas nála. A tehetség nem fontos, csak a kitartás. Nos, nézzük csak... Türelmem az nagyon sokszor nincs, kifogyott, nem is volt... De azért a futás tényleg tanít erre is. Nem mondom, hogy mindig, de sokszor. Fegyelem. Dettó. Volt már belső hisztirohamom hosszútáv közepén egy erdőben. És itt jön be az önismeret, mert valóban nagyon sokat tanít magamról, magamnak. Majdhogynem minden egyes futás tud valami újat mondani. Szépen apránként bemutat magamnak. Helló, ez vagyok én, ilyen vagyok... És ezt az ént sokkal jobban kedvelem, mint a régit. Vannak hibái, de sokkal belevalóbb, kitartóbb, kerek egészebb (nem, most kivételesen nem az alakomon ön-ironizálok).

Ez is, és ezt is imádom! 😄

„Célba érni, nem gyalogolni, és élvezni a futást. Ez a három célom, ebben a sorrendben.”

Ez a másik hármasa. Az enyém pedig ezzel szemben: 

1. Élvezni a futást - nálam ez az alapja mindennek. És csak ha ez megvan, akkor: 

2. Célba érni, de olykor nem a kitűzöttbe, hanem egy másikba. És végül:

3. Nem szégyellni a belegyalogolást sem. Mert hogy mai napig csinálom. Mérem is. Hozzátartozik. Segít rendezni soraimat, segít robbanni. 

Nem tudom, Murakaminak mennyire tetszene, de szerintem mosolyogna. Cinkosan. És biccentene, vagy intene. Aztán mindketten futnánk tovább a magunk kis világában, a saját gondolataink felé, vagy épp azoktól távolodva...

Búcsúzóul a dal, ami Murakami Haruki szerint egyszerűen tökéletes futáshoz: