Tóth Krisztina: Üvegkoporsó, avagy életünk koszlott akváriuma

"Sose gondolt rá azelőtt, hogy amit maga mögött hagyott, az a szegényes díszlet, nem örök, mert ha a környezetünkben vagy a házban haltak is meg néha emberek, az ő nevelőszülei érinthetetlennek és kortalannak tűntek, mint akik talán soha nem is voltak fiatalok, de öregedni se fognak ezután. Az örök jelen állott, barna levegőjében pácolódnak, folytonosan ugyanazokat a mondatokat ismételgetve"  

Hétközben, a könyv felénél már az járt az eszemben, mit is írok majd a bejegyzésben. Frappáns akartam lenni, le akartam írni, hogy "otthonosan nyomasztó", "nyomasztóan otthonos" volt, és hogy milyen jó, hogy most került a kezembe, mikor nap mint nap én is a Lehel tér környékén járok, és hogy szinte láttam magam előtt a kopott bérház aljában kialakított "babakórházat", és a mafla, tohonykás Edut. A gázt elzárom, aztán még egyszer elzárom, hátha nem zártam el. És a pocakos Jenőkét, régi-új kabátjában őgyelegni a piaci kofák között. És hogy mennyire... nem is tudom...

Van a könyv végén az az egy mondat. Ami mellbe vág. Mindent elmos.  Neked is minek kellett... Ráébreszt, hogy az eresztő gittű üvegkoporsó nem játék. Életek vannak benne. De bár ne lennének. Bár ne lennének? Bár ne lennének... Vagy...? Keskeny az a párkány, és húz az a súly, és az ábécében megindul az első mozgószalag. Viszi az árukat, ha akarnak menni, ha nem, mind ott végzik a fullasztó nejlonszatyorban. De hát a nejlon az sikk. Most az a divat. Még a döglött kutya fejére is az van tekeredve. 

Már megint fel kellett fedeznem, mennyi mindent adhat egy ilyen könyv, amit a fukar történelemkönyvek nem adnak. Életet. Még ha áporodott, ecetszagú, megfonnyadt életet is, de belénk leheli a Lehel piac bűzét, reszketeg, még magát a sütésre el nem szánt fénnyel hatol belénk. Mind akváriumban élünk. Kapargatjuk a magunk mohás, hínáros üvegét, kergetőzünk a megsárgult, apró Titanic roncsaink körül.

Beteg dolog lehet ilyet kijelenteni, de tetszett a könyv. Sőt szerettem. Még akkor is ha utáltam. Nem éltem volna akkor, és mégis alig bírtam elszakadni tőle. Még nem is sikerült. Ott ülök a sarokban, Klárimamánál, és szedegetem a törpék sapkáját. Azt kívántam, bárcsak bele se kezdtem volna, és azt, hogy ne múljon még el a ború...

Néha meglátok egy megkopott képet, vagy alakot, és arra gondolok ugyan mi lehet Piroska Tónival. Neki köszönhetjük, hogy négykerekű, mozgó akváriumainkban a biztonsági öv behúzza fülét-farkát, csak annyit marad, amennyit muszáj. 

Fájt ott hagyni Vicácskát is... Tudni akartam mi lesz vele, bár sejtettem jól... titkon mertem csak remélni, hogy talán az ő akváriumában már kevesebb lesz az élősködő. Talán a törpesapkák feloldódnak a zavaros vízben, és szivárványszínben úszkálhat. Talán még a törpék is vele tartanak, immár kopaszon csillogó, sityak nélküli kobakkal. Szelíden bökdösik Vicácskát hol vegye be a következő kanyart. Csak remélni tudom, hogy így van... így volt... így lesz... 

"Azt, hogy mi volt a nagyobb rossz, mindig csak utólag lehet látni. Sose tudni, mi a jó. Az, amiben meg lehet nyugodni. Megnyugodni meg csak akkor lehet, ha az ember azt mondja: így döntöttem, mert akkor, ott, az volt a jó."

~ Értékelés: 10/10 és fájdalmas kedvenc! Bár a kijelentést nem lehet teljesen megalapozottnak tekinteni, lévén, hogy a korábbi olvasási élmények már igencsak megkoptak, de azt hiszem jobban szerettem Tóth Krisztina regényét, mint novelláit. Igazából olyan volt, mintha a novellákat összegyúrta volna egy élesztőszagú, súlyos tésztává, ahol minden darabka/pixel egymásba olvad, és kerek egésszé áll össze, kitöltve minden űrt, nehézkesen keserédes illattal árasztva el a konyhát. És bár mondanom sem kell, jócskán megfeküdte a gyomromat, azt kívánom kedves Krisztina, hogy süssön még sokat!