De kik azok a Lisbon lányok?

A címben felvetett kérdés jó. A válasz pedig nem egyszerű. A Lisbon lányok nimfák. Szirének. Boszorkányok. Tündérek. Koboldok. Hárpiák. Mindenek, csak nem hétköznapi lányok. Még ha első látásra annak is tűnnek. Körüllengi őket valami borzongató északi fény, ami hol árnyékként vetül arcukra, hol dicsfénybe vonja mitikus alakjukat. Egyszerre taszítóak és vonzóak. A környékbeliek egyszerre tartanak tőlük, és vonzódnak hozzájuk, akaratukon kívül.

Róluk szól ez a történet. Az ő röpke földi létükről. Ebből nem csinál titkot a narrátor. Ha a cím még nem lenne elég árulkodó, rögtön a könyv elején közli, hogy a lányok nem érik meg a felnőttkort. Nekünk már csak az utat kell végigjárni, hogy lábnyomukból megtudjuk mi vezethetett idáig.

„Cecilia a legfiatalabb, csak tizenhárom éves, volt az első. Sztoikus nyugalommal vágta fel az ereit fürdés közben. Amikor rátaláltak, a rózsaszín vízen lebegett, sárga volt a szeme akár egy megszállottnak, s kicsi testéből érett nő illata szállt fel.” 

Egyszerre idegesített ez a könyv, és szerettem. Néhol nagyon gördülékenyen elkapott, és vitt magával. Ahogy azt Anaria megjegyezte, a két szó, amivel legjobban jellemezni lehet a könyvet és hangulatát: bizarr és fülledt. Csak az a baj, hogy néhol ez a fülledtség nyirkossággá hűl. 

 A történetet az egyik szomszéd srác meséli el. Annak a bandának a tagja, akikkel a lányok együtt jártak iskolába (már ameddig jártak). Ezek a fiúk, a lányok "kipárolgásától" megrészegülten éjjel-nappal, már-már betegesen figyelik a lányokat. Általuk én is beteges kukkolóvá vedlettem át, aki pironkodott, és próbálta elfordítani a fejét, de nem tudta... Lány létemre néhol merevedéssel küszködtem, és talpig pirultam Lux Lisbon látványától! És a részek, mikor újságcikkekről, és temetői sztrájkokról, vagy a Karafilis nagymamáról volt szó (máig nem értem ki ő, mi ő, hogy jön a képbe, mert nem tudtam rá koncentrálni, szóval majd valaki mondja el), úgy éreztem magam, mint a gyerek, akit a szülei rajtakaptak, és elrángattak az ablak elől, távcsövemet eldugva, és én csak arra tudtam gondolni, hogy mihamarabb visszaosonhassak leshelyemre.

„Megtudtuk, hogy a lányok ikertestvéreink, s hogy mi mind úgy létezünk egymás mellett a világban, mint egyforma bőrű állatok, és azt is, hogy ők mindent tudnak rólunk, amíg mi semmit róluk. Végül azt is megértettük, hogy a lányok valójában álcázott nők, akik már jól ismerik a szerelmet, sőt a halált is, s hogy nekünk pusztán annyi a szerepünk, hogy a szükséges kísérőzenét szolgáltassuk mindehhez.” 




Annak ellenére, hogy pár éve már láttam a könyvből készült filmet (nem is volt rossz), végig az Amerikai szépség hangulata jutott eszembe, áradt a lapokról. A mázas, csillogó, mesterkélten fogfehérített amerikai valóság, ami belülről rohad és zabálja fel önmagát... 

Ami tipródást okoz, a téma maga... Tini öngyilkosság. Ugyan mi oka lehetne egy tininek az öngyilkosságra teszik és tesszük fel a lekezelő kérdést mi (f)elnőttek. Hiszen mi problémája lehet egy tininek? Hogy pattanásos? Menstruál? Először szerelmes? Neki a legkisebb a micsodája az osztályban? Na bumm, nagy bajok... Beleestem én is a körforgásba, és percenként éreztem úgy, hogy unatkozó, beképzelt, elkényeztetett fruskák, akiknek fingjuk sincs az életről, és azt hiszik, csak játszanak, majd a következő pillanatban én is szárnyuk szegett, földöntúli angyaloknak láttam őket, akiket ledobtak a szennybe vergődni, és már nem bírták tovább. Még most is képes lennék percenként meggyőzni magam egyikről is, másikról is...

„(...) a Lisbon lányokat gyötrő kínok egyetlen, egyszerűen levezethető okra mutattak: nem tudták elfogadni a világot úgy, ahogy kapták, tele hibával.” 

~Értékelés: 10/7,5  Bármennyire is beszippantott időnként a hangulat, maradtak hiányérzeteim. Amik egyfelől persze, hogy maradtak, hiszen adja magát a történet, a misztikum nem engedhet testközelbe teljesen, nem érthetjük a mibenlétét, másfelől viszont én egy önző, mohó kis suhanc lettem, aki ennyivel nem lakik jól... A Karafilis nagymama elhúzhat a sunyiba, ki a csudát érdekel, mikor Lux Lisbon válláról lehull a pánt... 
Viccet félretéve a hangulatáért - már aki szereti a nyomasztást, füllesztést - mindenképpen érdemes elolvasni. Aki viszont az öngyilkosságok lelki hátterére lenne kíváncsi, az csalódni fog. Én szeretem a lelki háttereket, de ide most nem hiányzott.